Pünkösdkor nyitottunk!

Örömmel jelentem be, hogy hosszú idő után újra találkozhatunk a templomban, istentiszteleten. Az istentiszteletek a szokott időben, 10 órakor kezdődnek. A vírusveszély miatt kérjük, hogy a résztvevők viseljenek maszkot. Az ún. „védekezési szabályzat” lentebb olvasható.

Mindenkit szeretettel várunk!

Győri Péter Benjámin lelkész

Gyülekezetünk “Védekezési Szabályzata” a koronavírus-veszély idején az istentiszteletekre és egyéb alkalmakra nézve:

• Az alkalmak előtt és után alapos szellőztetést és fertőtlenítést végzünk.
• Belépéskor mindenki fertőtlenítse a kezét – a szükséges szert biztosítjuk.
• Az alkalmak során – az egy háztatásban élőket leszámítva – a személyek között minden irányba legalább 1,5 m távolság megtartását kérjük.
• Mindenkitől kérjük maszk viselését.
• Az énekek szövegét kivetítjük.
• Kérjük a szervezők és segítők iránymutatásának betartását.

2020. június 4.

Napi ige

„Dávid így felelt a filiszteusnak: Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a Seregek Urának… a nevében megyek ellened…” (1Sám 17,45)

„Álljatok meg tehát, felövezve derekatokat igazságszeretettel, és magatokra öltve a megigazulás páncélját, sarut húzva lábatokra, készen a békesség evangéliuma hirdetésére.” (Ef 6,14-15)

Dávid és Góliát történetéről eszembe jutott egy népmesei hős, Jancsi. Nem véletlenül. A Biblia igaz története utáni vágy mélyen a szívünkben van. Ezért az emberi mesékben sokszor visszacsengenek az üdvtörténet elemei. A hős Dávid története és jelleme tükröződik vissza Jancsi sorsában. Mindkét legény a legkisebb fiú a családban, mindketten lehetetlennek tűnő helyzetben győzedelmeskednek, levágva a sárkány vagy éppen az óriás fejét. Mindkettőnek van segítője, egy természetfölötti lény: Jancsinak tündér vagy táltosparipa, Dávidnak pedig ISTEN. Nemcsak a személyes sorsuk a tét, megóvják az egész királyság egységét.

A bibliai történet idején Saul uralkodott Izraelben, éppen a filiszteusok hadseregével készültek csatát vívni. Abban a korban szokás volt, hogy párbaj döntötte el a csata kimenetelét. A filiszteusok egy Góliát nevű, rettenetes méretű harcost állítottak ki a viadalra, aki fegyverzetével, Istenük káromlásával megbénította Izrael katonáinak szívét. Dávid kiállt, hogy megküzdjön Góliáttal. Egyedül állt ki, de az egész népet képviselte. A csata rövid volt, a pásztor levágta a magabiztos harcost, a fiú legyőzte az óriást. Dávid fegyverzete egy bot és egy parittya volt 5 kővel. De az igazi fegyvere egy természetfölötti lény volt: ISTEN.

Mi volt az, ami Izrael népének megbénította a szívét? Miért nem bíztak eléggé Istenben, hogy győzelemhez segíti őket? A bénultságot a hitetlenségük okozta. Isten és közéjük tornyosult egy óriás. Fényes fegyverzettel, fegyverhordozóval. Dávid tudta azt, amit sok évszázaddal később Pál apostol írt le, hogy „nem test és vér ellen” (Ef.6:12) harcolunk, nem elsősorban egy másik ember vagy rossz helyzet ellen, hanem a mindezek mögött álló erő ellen, amelynek az a célja, hogy minket Istentől elválasszon.

Ezért Dávid nem világi fegyverekkel ment szembe Góliáttal. A királyi kard és páncél helyett Istenbe burkolózott. Amikor Góliát gúnyolta a felszerelését, ő azt válaszolja: „Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a seregek Urának, Izrael csapatai Istenének a nevében megyek ellened!” Isten nevében, amely az Ő jelenlétét jelenti, az Őbenne való hitet, bizalmat. A fegyvere: Isten maga!

Az Úr győzelmet adott Dávidnak az óriás felett, és ez arra biztat minket, hogy mi is szálljunk szembe saját Góliátjainkkal. Óriás lehet bármi, ami visszatart attól, hogy azt tedd, amit Isten vár tőled. Lehet egy szokás, egy hit, egy betegség vagy egy függőség. Lehet személy is, aki közted és Isten között áll. Ez a személy sokszor te magad vagy. Az „én” mindig legyőzhetetlen ellenségnek tűnik, de ne menj neki karddal és dárdával!

A világunkban harcol egymással az igazság és a hazugság, az életet védő és az életellenes erők. A hívő embernek ebben a harcban kell helytállnia, és ha befogadja Krisztust az életébe, belecsöppen ebbe a harcba. Óriásöléshez Isten fegyverzetét kell viselnünk – nem a magunkét! Pál az Efezusi levelében azokról a szellemi fegyverekről írt, amelyeket Isten a hívő embereknek készített elő. Ez nem automatikusan jár, az Úrhoz kell fordulnunk érte, tőle kapjuk. A lényeg nem a fegyverzet egyes darabjainak a jelentése, hanem amit azok összessége jelent. Azonban szívünk mélyén vágyódunk az Igazi Hős után, aki a lélekmegszabadítás belső küzdelmeiben utat mutat, aki kiáll az ügyünkért. Ez a hős Jézus, az igazi Dávid, aki már megküzdött értünk – életét nemcsak kockáztatva, hanem föláldozva…

Szóval ahhoz, hogy legyőzd az életed Góliátját, vedd fel az Isten teljes fegyverzetét, majd a következő három dolgot tedd:

1.) Állj ki ellene! Bármilyen problémára igaz, hogy ha menekülni akarsz előle, azzal csak megerősíted. (Miután minden nap hallgatták Góliát fenyegetését, félelem szorította össze Isten népének szívét, és nem tudtak kiállni ellene.)

2.) Ne feledd, hogy mit tett érted Isten! Dávid visszaemlékezett arra, hogyan győzte le az oroszlánt és a medvét.

3.) Vágd le az óriás fejét! „Azután odafutott Dávid, rálépett a filiszteusra, fogta annak a kardját, kihúzta a hüvelyéből, megölte vele, és levágta a fejét. Amikor látták a filiszteusok, hogy meghalt a vitézük, megfutamodtak.” (1Sámuel 17,51). Ha nem vágod le a fejét, újra elő fog lopakodni. Erősítsd magad imádsággal, és elmélkedj Isten igéjén. Emlékezz, hogy erőd forrása nem te magad vagy, hanem Isten!

Ha Isten van az oldaladon, mindig győzni fogsz.

(Szerző: Varga Andrea. A Napi ige üzeneteket gyülekezetünk tagjai készítik.)

2020. június 3.

Napi ige

Gyermekekkel foglalkozom a gyülekezetben, s köztük gyakran merül fel a kérdés: „Ha tudnád, hogy a kívánságod teljesül, mit kívánnál?” Persze a gyermeki lélek ilyenkor édességről, játékokról, barátokról ábrándozik. Igazi népmesei fordulat a három kívánság, vagy a vágyakat teljesítő aranyhal. A mesékből megtanulhatjuk, hogy a kívánságaink következményekkel járnak (pl.: ha minden arannyá válik az érintésedre, mit fogsz enni, ha éhes vagy, ki fog téged megsimogatni, ha szomorú vagy?)

Később felnőve is hasonlóan gondolkodnak sokan: kicsit jobb anyagi helyzetet, a nagyobb hatalmat vagy a tökéletes egészséget kívánva azt gondolják, ezektől megoldódna az életük minden problémája.

„Az Úr szeme látja az igazakat, füle meghallja kiáltásukat.” (Zsolt 34,16)

Jézus mondja: „Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek.” (Mt 7,7)

Mindannyian keressük az életünk értelmét, problémáink megoldókulcsát. A mai modern társadalomban az a jellemző gondolkodás, hogy amit csak kívánunk, az megtörténik, meg kell történnie, de máris és azonnal. Mindenre keressük a legegyszerűbb, leggyorsabb (instant) megoldást.

Isten azonban nem az instant megoldások híve. A Biblia hőseinek életét sem lapra szerelt békességgel, forróvízben azonnal oldódó kegyelemmel, vagy sütőben megmelegíthető, előre csomagolt szeretettel oldotta meg. Isten a valódi megoldások híve!

Ha azt szeretnénk, hogy életünk a helyén legyen, 34. zsoltár szavait és Jézus útmutatását kell követnünk. Mindkettő ugyanazt mondja.

Dávid zsoltára leírja az istenfélő ember életét:

„Áldom az Urat mindenkor, állandóan Őt dicséri a szám.” (Zsolt 34,3)

„Az Úrhoz folyamodtam, és Ő meghallgatott, megmentett mindattól, amitől rettegtem.” (Zsolt 34,5)

„Sok baj éri az igazat, de valamennyiből kimenti az Úr.” (Zsolt 34,20)

Isten számonkéri az Ő ígéreteinek komolyan vételét azoktól, akiknek az ígéreteit adta, a Hozzá-tartozókon, vagyis rajtunk. Rajtunk, akiket Ő már megszólított, akik megtapasztaltuk az Ő szeretetét, szabadítását, akik tudjuk, hogy korlátlan az Ő hatalma és ereje. Keresztyéneknek neveznek minket, és azok is vagyunk. A keresztyén szó Krisztus követőjét, tanítványát jelenti. (Amióta ezt tudom, büszkén viselem a nevem.)

A keresztyénség nem a mi kényelmünkről, boldogulásunkról szól csupán, hanem mindenekelőtt Isten dicsőségéről. Jézus arra biztat minket, merjük komolyan venni az Ő szavát. Kérjük Őt, hogy mutassa meg, mik lehetnek a helyes kéréseink!

A keresztyén ember hittel fordul Istene felé kérésével, keresi a lehetőséget a Vele való együttlétre. De tényleg kérjük és keressük Őt minden nap? Zörgetünk Nála rendszeresen? Hozzá fordulunk örömünkkel, bánatunkkal, bizonytalanságunkkal, gondjainkkal?

Tegyük meg!

Imádság

Mindenható Atyánk, Örök Istenünk! Hálásak vagyunk neked azért a biztonságért, amelyet Te adsz nekünk. Hozzád mindig fordulhatunk, Te meghallgatsz minket, és segítesz minket, hogy betöltsük a feladatunkat a világban. Hiszen tudjuk, hogy nem az a feladatunk, hogy csupán jól érezzük magunkat a világban, mint ahogyan sokszor szeretnénk, hanem hogy mindazt a sok ajándékot, amit Tőled kaptunk, tovább adjuk másoknak. Ámen

(Szerző: Kondacsné Rigó Krisztina. A Napi ige üzeneteket gyülekezetünk tagjai készítik.)

2020. június 2.

Napi ige

A koronavírusjárvány miatt a munkavégzésem helye elég sokszor a belvárosi piac területére korlátozódott. Itt, amikor egy-egy gyülekezeti taggal találkoztam, öröm töltött el bennünket, hogy a korlátozások ellenére is összemosolyoghatunk, eleinte még lathatóan a szánkkal is, de később a maszkviselés miatt csak a szem mosolygott. Örültünk egymásnak.

„Örömöt szerzett szívemnek az Úr…” (1Sám 2,1)

„Őt szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek…” (1Pt 1,8)

Igen, az öröm. Az első igeszakasz Anna háladó imádsága fia születésének örömén, aki hosszú terméktelen évek után született. Sámuel Izrael utolsó bírája volt. Ő kente fel az első, majd a második királyt, Dávidot is, aki József őse, így Jézus „felmenője” is volt.

A második igeszakasz Péter első leveléből egy részlet, amely Istenről szól, aki nem látható ugyan, de a levélben megszólított gyülekezetek mégis hisznek benne. És nem akárki tolmácsolásában került eléjük ez a levél, hanem Jézus egyik, talán legkedvesebb tanítványától, Pétertől. Abban az időszakban a keresztyének bizony életveszélyben voltak, és az apostol szerint az őszinte hittel gyakran együtt jár a szenvedés.

Itt kapcsolhatjuk össze az igéket a mai és két hónappal ezelőtti járvány helyzethez. A szolnoki evangélikus templomban március 15-én volt utoljára istentisztelet, ezután bezárultak kapui a gyülekezet előtt. Megszűntek a különféle alkalmak, csoport-találkozók. A gyülekezet tagjain egy kis csüggedés volt tapasztalható. Nehézzé vált a közösség megélése. Mindenki próbálta a családja körében gyakorolni a hitéletet, amelynek a templom és gyülekezeti csoportalkalmak a természetes és nélkülözhetetlen közege.

Öröm 1. Ekkor került előtérbe a televízió, rádió, internet. És a legfőbb személyes kapcsolattartásra alkalmas eszköz, a telefon, amelynek segítségével a tagok érdeklődhettek a másik hogyléte felől. A Szolnok Tv március 22-től a Szolnoki Lelkészkör négy hitfelekezet lelkészével, papjával, ökumenikus istentiszteletet sugárzott, minden vasárnap és a nagyhét napjain.

A gyülekezet közösségi oldalán a Napi ige üzenetek elolvashatóak voltak előre megírt magyarázatokkal, amelyeket még az előtt írtak meg számunkra ismeretlen emberek, hogy a járványhelyzet kialakult volna.

Öröm 2. Ezután lelkészünk átvette ezt a feladatot, és az ő tolmácsolásában olvashattunk igemagyarázatot a napi igékhez. Ez később úgy módosult, hogy ezeket az üzeneteket, a tanítványozós csoport tagjai készítették, mindennap más. Lelkészünk kis videós igehirdetés sorozatot is készített Tiszaparti palackposta néven, amely nem csak a gyülekezethez, hanem a megosztások révén a szélesebb érdeklődő körhöz is eljuthatott. Egy lelkes testvérünk révén beindult a gyülekezeti chat-szoba is, ahová olyanok is be tudtak kapcsolódni, akik eddig még máshol nem jelentkeztek.

Öröm 3. Megtörtént az írásban, szóban, és képek révén is a kapcsolat a gyülekezet tagjai között. Ezt követték a tanítványozós csoport tagjai közötti zoomos videó chat-találkozók, és ugyanez a módszer vált be az ifjúsági csoportokban, a „Szoli” alkalmain is. Ezt sokan már vártuk, és akinek lehetősége volt rá az be is kapcsolódott.

Öröm 4. A járvány szerencsére hazánkban elég jól „lecsengett”, ezért egyházi vezetésünk újra engedélyezte a templomokban az istentiszteletek megtartását. Ez hasonló élményt jelentett, mint amelyet az alábbi igeszakasz is tükröz:

„Már este volt azon a napon a hét első napján, és a zsidóktól való félelem miatt az ajtók is zárva voltak, ahol egybegyűltek a tanítványok, eljött Jézus, megállt középen, és ezt mondta nekik: Békesség nektek! És ahogy ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok pedig örvendeztek, hogy látják az Urat.” (János 20,19–20)

Öröm 5. Pünkösd vasárnapján újra átléphettük a templom küszöbét hogy a gyülekezet tagjaival hallhassuk újra Isten igéjét. Igaz még maszkban, és a biztonsági előírások betartásával, de újra ott, és közösségben lehettünk.

Remélhetőleg most már hétről-hétre folyamatosan járhatunk istentiszteletre, és a maszk is lekerül majd egyszer az arcunkról, és akkor nem csak a szemünkön fog látszani az öröm, hanem a szánkon is.

(Szerző: Kondacs Csaba. A Napi ige üzeneteket gyülekezetünk tagjai készítik.)

2020. június 1.

Napi ige

Családunk számára nagyon fontos ez az időszak. Valahogy úgy érzem, mi „pünkösdi” emberek vagyunk. Isten különleges ajándékaként élem meg, hogy négy éve ezen az ünnepen léptük át először a szolnoki evangélikus templom küszöbét, félve és bátortalanul, hogy utána jó egy évre rá, sok töprengést és gondolkodást követően, meghallva Isten hívását, ugyanezen az ünnepen családostól megkeresztelkedjünk. Azóta is érezzük minden pünkösdkor Isten kiáradó erejét, valóságosságát.

„Ne rettegjetek, s ne féljetek! Hiszen régóta hirdettem, megmondtam, s ti vagytok a tanúim!” (Ézsaiás 44,8)

„Amit fülbe súgva hallotok, azt hirdessétek a háztetőkről!” (Máté 10,27)

A pünkösd a görög pentékoszté kifejezésből került át a magyar szókincsbe, ez a szó azt jelenti: ötven. A pünkösd ugyanis a húsvétot követő ötvenedik napon van. Ezen az ünnepen a világban szétszóródott zsidó emberek Jeruzsálembe siettek, hogy az új termésért hálát adjanak, ünnepeljenek. Az apostolok ekkor szintén Jeruzsálemben gyülekeztek, tele bizonytalansággal és félelemmel. Nem számítottak arra, ami történni fog. Jézus ugyan még földi élete során beszélt tanítványainak erről az elkövetkező időszakról, de a tanítványok erre már nem emlékeztek.

Mit ír erről a Biblia? „A Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, az majd mindenre megtanít titeket, s eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondtam nektek” (János 14,26).

Talán ezzel a résszel tudnám a legjobban elmondani, jellemezni, kicsoda is a Szentlélek, akit „hirdetnünk kell a háztetőkről”. Isten személyesen, lelkünk vigasztalója, lelki békénk megteremtője.

A Szentlélek maga Isten közöttünk. Nem a lelkiismeretünk és nem a szívünk mélyén lakó belső hangunk, ahogyan sokan gondolják, hanem maga Isten! A ma embere nagyon sok mindennel küzd ebben a túlhajszolt világban. Magány, szeretetlenség, irigység, békétlenség önmagával és a világgal egyaránt. Szinte mindenkinek van olyan teher az életében, amely beárnyékolja a legboldogabb napokat is. Én sem voltam ezzel másként pár évvel ezelőttig, de Isten egy új világ kapuját nyitotta meg előttem. Elkezdtem felfedezni ezt a csodás világot. Még mindig a megismerés fázisában vagyok, de folyamatosan változom, megtanultam megbocsátani, elengedni dolgokat, mert a Szentlélek valósággá tette életemben, hogy Jézus nekem is megbocsátott.

Mi is Isten elküldöttjei vagyunk, számunkra is elérhető Jézus békessége, szeretete és vigasztaló Szent Lelke. Mi vagyunk az összekötő kapocs Isten és ember között, mi, akik hisszük és hirdetjük mindennapjainkban, hogy Isten él és mi is élünk Általa.

A Szentlélek Isten munkálkodik életünkben, mutatja az utat, vezet bennünket keskeny útján. Ne hagyjátok testvéreim, hogy ezt bárki is elvegye tőletek, vagy tévútra térítsen!

Keressétek a Szentlelket az igében! Ő az, aki személyessé, valóságossá teszi a Jézusról szóló igehirdetést, és átformál bennünket. Ezért kiábrázolódik az ige a hívő közösségben, Jézus vonásai fölismerhetők rajta. Ott van, s várja, hogy vigasztalhasson, hogy vezethessen, hogy életedet egy új, egy jobb irányba igazítsa.

A Szentlélek első kiáradásakor lángnyelvek jelentek meg az apostolok feje felett.

Amikor eljött a pünkösd napja, mindnyájan egy helyen voltak együtt, és az égből hirtelen nagy zúgás támadt, mint a sebesen zúgó szél zendülése, és betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd lángnyelvhez hasonlók jelentek meg előttük, amelyek elkülönültek, és mindegyikükre leszálltak. Ők pedig mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, amint a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.” (Apcsel 2,1–4)

Ez a láng ma is minden keresztényben ott ég – kiben erősebben, kiben gyengébben. Jézus feltámadásakor kiküldte tanítványait, hogy tegyenek tanítvánnyá minden népet az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ma is ezt várja tőlünk az Atya, se nem többet, se nem kevesebbet. Azt akarja, hogy vegyük át, s vigyük ezt a lángot, s hirdessük az evangéliumot, tiszta szívvel, szeretettel, minden embernek. De erre csak Isten Szentlelke által vagyunk képesek, emberi erőből nem.

Kívánom, hogy ez a láng világítsa be életünket, ez világítsa meg előttünk és bennünk a ránk váró utat!

(Szerző: Pocsainé Sárkány Zsuzsanna. A Napi ige üzeneteket gyülekezetünk tagjai készítik.)

2020. május 30.

Napi ige

Néha olyan dolgok történnek velünk, amiket nem értünk. Ilyenkor sokszor nem látjuk a történések mögött Isten tervét.

„Bálám ezt felelte…: Ha nekem adja Bálák a házát tele ezüsttel és arannyal, akkor sem szeghetem meg Istenemnek, az ÚRnak a parancsát…” (4Móz 22,18)

„Mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, akik nyerészkednek Isten igéjével, hanem mint akik tiszta szívből, sőt Istenből szólunk Isten előtt Krisztusban.” (2Kor 2,17)

A mai első igeszakaszunk Mózes 4. könyvéből való, amely a vándorlás éveiről szól, és részletesen ír Izráel népének zúgolódásáról. A sivatagon való átkelésükhöz elég lett volna két hét, mégis majdnem 40 évig bolyongtak – ellenséges népektől körülvéve – a tűző napon a pusztában, amely tele volt kígyókkal és skorpiókkal. Az izráeliták nemcsak önmagukba, hanem Istenbe vetett hitüket is elveszítették. Legalább tíz alkalommal törtek ki panaszkodásban vagy nyílt lázadásban a vezetőik és Isten ellen. Nem érdemelte meg a fiak és az unokák nemzedéke sem, hogy bemenjenek Kánaán földjére, Isten mégis betartotta a nekik tett ígéretét.

A negyedik könyv történeteinek többsége izgalmas, sőt akad közöttük egészen rendkívüli is, mint például Bálámé, akiről a mai igerészletünk szól.

Izráel népe hatalmas győzelmet aratott az Úr kegyelméből Szíhón és Óg királyok ellen és Móáb mezőségére ért. Nagyon közel voltak az ígéret földjéhez, készülődtek elfoglalására. Móáb királya, Bálák, az izráelitáktól való félelmében követeket küldött Bálámhoz, aki valaha Isten igaz prófétája volt, de a gazdagság fontosabbá vált számára. A pénzt és a kincseket szerette Isten helyett. Bálák úgy hitte, hogy átokkal Bálám meg tudja akadályozni a zsidók honfoglalását.

Bálám látszólag az Úr akarata szerint cselekedett, aki először megtiltotta neki, majd megengedte, hogy elmenjen Bálákhoz. De csak azt tehette és mondhatta, amit Isten mondott neki. Bálám nagyon szerette volna azt a pénzt megkapni, amit ígértek neki, de kénytelen volt Istennek engedelmeskedni. Bálám végül elment Bálákhoz és az Úr parancsára átok helyett háromszor is áldást mondott Izráelre és magasztalta Istenét. Bálák dühösen támadt rá és tudomására hozta, hogy nem kapja meg tőle a megígért jutalmat.

Mi lehetett az oka, hogy az Úr épp Bálámot, épp egy hamis prófétát akart használni tervei megvalósításához?

Isten nem mindig úgy szokta alakítani a történéseket, ahogy esetleg mi azt a leggördülékenyebbnek gondolnánk. Bálám története is ezt láttatja velünk. Az Úr javára tudja fordítani akár a pogány próféta szolgálatát is, amikor ígéretét akarja megvalósítani. Rajta keresztül mutatja meg, hogy áldást akkor is tud adni népére, hogyha nem érdemlik meg. Sőt, amikor valami rosszat vagy büntetést érdemelnének, akkor áldásával, az Ő ajándékozó szeretetével helyre akarja állítani népét. Ő teljes szabadítást akar adni, ezért adja önmagát Jézusban, és adja az ő szabadítását. És ez a vigasztalás nekünk.

Mennyei Atyánk! Köszönjük neked, hogy amikor ígéretet adtál nekünk, azzal is a javunkat akartad, hogy annak eljövetelére vágyakozzunk. Hálásak vagyunk, hogy te mindig tudod, mikor mire van szükségünk, és meg is adod azt nekünk. Őrizz meg bennünket minden félelemtől és reményvesztettségtől. Add, hogy az imádságainkat hassa át a hála, az öröm és az imádat.

(Szerző: Viplakné Barabás Andrea. A Napi ige üzeneteket gyülekezetünk tagjai készítik.)

2020. május 29.

Napi ige

„Nyelvem hirdeti igazságodat és dicséretedet mindennap.” (Zsolt 35,28)

„[A tanítványok] nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe; mindig a templomban voltak, ás áldották Istent.” (Lk 24,52–53)

Mindenkivel előfordult már, hogy élete valami furcsa módon nem úgy ment, ahogyan azt szerette volna, ahogy eltervezte. Nem értjük, nem látjuk logikusnak, és ebben az esetben balsorsúnak és szerencsétlennek érezzük magunkat. De ÉN jól kigondoltam! ÉN jól csinálom! ÉN tudom, hogy mit kell tennem!… Tudom, hogy mit kell tennem? Vagy csak azt hiszem, hogy tudom?

Persze lehet akarni egy személyi titkárt, egy nagyhatalmút az ÉN ügyeimnek intézéséhez, aki perel a velem perlőkkel, harcol az ellenem harcolókkal, lándzsát, csatabárdot használ. A 35. Zsoltárban olvashatunk minderről (ld. 1–3. v.).

Az első versekben Dávid király úgy imádkozik, hogy leosztja a szerepet és Istent teszi a problémák megoldójává. Az az érzésünk támad, hogy dicséretének feltételéül szabja, hogy Isten megoldja élete aktuális gondjait. Az, hogy ez az imádság a Biblia közepén ilyen formában szerepel, felbátorít bennünket arra, hogy ugyanilyen őszintén és bizalommal forduljunk Istenhez. Szabad ilyen indulatosan imádkozni!

Ugyanakkor tudnunk kell azt, hogy mi Isten terveit, szándékait nem láthatjuk előre. Nem tudhatjuk, hogy a legelveszettebbnek látszó helyzet is hogyan fordul a javunkra. Lásd József történetét, melynek csúcspontján ki tudja mondani: „Ti rosszat gondoltatok felőlem, de Isten úgy gondolta, hogy jóra fordítja azt” (1Móz 50,20).

Szükségünk van a tanítványok hitére, akik Jézus mennybemenetele után szavának engedelmeskedve együtt maradnak Jeruzsálemben. Ott vannak a templomban, és áldják Istent, noha helyzetük nagyon elárvult.

Saját életemre vetítve azt látom, hogy nem ejtenek kétségbe, kevésbé rengetnek meg az átélt nehézségek, hanem egyfajta várakozás van bennem, hogy Isten mit hoz ki belőle. Ha Jézus az életét is odaadta értem, hogyan is hagyna cserben? Az imádságból kikopnak a felszólítások és egyre több a „Legyen meg a Te akaratod!”

(Szerző: Bakondi József. A Napi ige üzeneteket gyülekezetünk tagjai készítik.)

Tiszaparti palackposta 7. rész – Milyen az, aki hisz?

2020. május 28.

„Fordulj felém, és könyörülj rajtam, mert magányos és nyomorult vagyok.” (Zsolt 25,16)

„A beteg így válaszolt neki [Jézusnak]: Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe. Amíg én odaérek, más lép be előttem. Jézus ezt mondta neki: Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj!” (Jn 5,7–8)

Titkot fogok elárulni. Először is kulisszatitkot. Itt ülök az asztalomnál, megint. Az első piszkozatom megbukott. Pusztán intellektuális megközelítésből minden vonatkozó igeszakaszt gondosan elolvasva, érlelgetve, logikusan felfűzve egy gondolatmenetre hétfőn reggelre evangéliumi torzszülöttet hoztam a világra.

Itt ülök az asztalomnál, megint. Ellenségeimmé váltak a karakterek, az alvástól ellopott percek, sőt maga az ige! Mert nem hajlik meg az intellektus előtt! És bevallom, magányosan és piszkosul nyomorultul érzem magam. Én vagyok a zsoltáros maga. Király! És nincs emberem. Nem rakhatom senkire a terhemet.

Én lettem a zsoltáros maga és ugyanazt teszem. Miért is nem ezzel kezdtem?! Felemelem a tekintetem Mennyei Atyámhoz és kérem:

„Uram, utánad sóvárog a lelkem! Benned bízom, Istenem, ne szégyenüljek meg.”

Csend. És a végtelen szolnoki éjszakába szédülve megindul bennem csillagmilliomnyi érzés és gondolat. Szabad folyást engedek nekik, Atyám előtt nincs mit szégyellnem, elrejtenem. Mindent odatárok elé, ami lelkemben kavarog. Odaadom magam. Azzal az ősbizalommal, mellyel Dávid fordult hozzá. Azzal a biztos tudattal, hogy vele nem vagyok egyedül a csillagos ég alatt. Magányom és nyomorúságom oka pusztán a testbe tapadtság illúziója. Hogy azonosultam bajaimmal. Hogy elfelejtettem, kinek a szeretett gyermeke vagyok.

Most még egy titkot elárulok. Jézus maga fordult hozzám, itt a Tisza partján. És engem kérdezett: „Akarsz-e meggyógyulni?” És én már nem mondhattam neki, hogy nincs emberem. Én már tudom, hogy ő az emberem. Felkelek, ágy helyett laptopomat veszem és írok. Magamnak és nektek, testvéreim, hogy hirdessem: aki benne hisz, annak egyetlen mondata gyógyulást hoz. Aki benne bízik, annak utat mutat, szövetségére tanítja őket, és számukra az Úr minden ösvénye szeretetté és hűséggé válik!

„Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem.” (Zsolt 25,5) Ámen.

(Szerző: Szabó Hajnalka. A Napi ige üzeneteket gyülekezetünk tagjai készítik.)

2020. május 27.

Napi ige

„Az Úr javamra dönti el ügyemet.” (Zsolt 138,8)

„Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi Krisztus Jézus napjára.” (Fil 1,6)

A 138. Zsoltár – miként a legtöbb – Dávid király költői stílusú imádsága. Isten kiválasztottjaként, „felkentjeként” lett uralkodó (A „felkent” jelentése: királyi tisztségbe iktatott – a szerk.). Bátor, jó hadvezér hírében állt. Kormányzása alatt megerősödött Izrael, az ország történelmének legnagyobb királyaként tartjuk számon a mai napig, ezért mondhatnánk, hogy kiváló személyiség volt. Vezetői képességei valóban kiemelkedőek, ám magánéletét tragédiák és súlyos bűnök terhelték. Több ízben meg akarták gyilkolni. Visszaélve státusával házasságtörésre csábított egy asszonyt, majd – miután az gyermeket várt tőle – megölette a férjét. Isten mégsem fordult el tőle. Hogy miért? Egyrészt mert Isten a bűnt gyűlöli, ám a bűnössel igazságossága mellett kegyelmes is. Másrészt mert Dávid Isten iránti bizalma soha nem rendült meg, és szenvedélyesen szerette az Urat. Bűnei terhét hordozta ugyan élete végéig: például saját gyermeke lázadt fel ellene; a bűnös kapcsolatból született gyermeke meghalt; Isten bizalmát mégsem veszítette el. A csapásokkal az Úr formálta a királyt, lelke megtisztításán munkálkodott, „javára döntötte el az ügyét”. Dávid irányításával Izrael először vált gazdaságilag és politikailag stabil országgá. Ebben az imádságban éppen Isten kegyelmességét és hűségét magasztalja.

A tragédiákat, a szenvedést a hívő ember sem kerülheti el. Ha nem is értjük, miért, de abban biztosak lehetünk, hogy a ránk zúduló bajjal Istennek célja van velünk.

A Bibliában több helyen is tetten érhető, hogy az Urat teljes szívvel szerető, Benne őszintén bízó ember nehéz sorsát Isten a javára fordítja. Ilyen például József története, akit féltékeny testvérei rabszolgának eladtak, végül Egyiptom helytartója lett (Mózes első könyve.)

A saját életemből is több példát tudnék felsorolni, amikor utólag világossá vált számomra, miért is „vert engem a sors”. A legjelentősebb ezek közül a hitre térésem előzménye. Mint oly sokan, én is a szenvedés útján jutottam el Istenhez. Egy mozgásszervi betegség hónapokra ágyba kényszerített, volt időm elgondolkodni az életemen, annak értelmén. Gyakran feltettem a kérdést: miért érdemeltem ezt? Lassan kitisztultak a gondolataim, egyre erősebb sugallat motivált, hogy lelki pásztort keressek. Ma már tudom, Isten hívását éreztem a Szentlélek által. Így tértem meg. Utólag már egyértelmű volt; ha nincs a betegségem, talán egész hátralévő életemet Isten nélkül éltem volna le. Nem hallottam volna a hívó szót.

Persze nem mindig válik nyilvánvalóvá a csapások, tragédiák értelme. Hiszen földi életünkben „tükör által homályosan látunk”, az örök életben azonban minden kis mozaik a helyére kerül; „színről-színre” lesz majd érthető életünk minden történése (1Kor 13). Jézus azt sóhajtotta a kereszten: „Atyám, mért hagytál el engem?” Mikor rosszra fordul életünk, legtöbbször belőlünk is ez a fájdalmas kérdés szakad fel. De Jézus azt is elmondja nekünk, hogy a hajunk szála sem görbülhet Isten tudta nélkül (Mt 10,30; Lk 12,6). Neki Isten-nélkülivé, „istentelenné” kellett válnia – noha nem ezt érdemelte – és a pokolra jutnia ahhoz – helyettünk –, hogy bennünket megváltson. Így vált az Ő mindenkinél nagyobb szenvedése a mi örök életünk lehetőségévé.

Meggyőződésem, hogy a koronavírus járvánnyal is célja van az Úrnak, mégpedig az egész emberiséget megszólító célja. Talán figyelmeztetés, éljünk tudatosabban: vigyázzunk jobban az Általa nekünk teremtett gyönyörű Földünkre, törődjünk többet embertársainkkal, töltsünk több időt a családunkkal?

A másik, mai napra kijelölt igeszakasz Pál apostol filippiekhez írt leveléből való. Csodálatra méltó, hogy – miközben egy római börtön foglyaként írja a levelet – az öröm kifejezés végig vonul az íráson. Miközben helyzete csöppet sem biztató, hiszen a halálbüntetés árnyékában fogalmaz. A remény, a kitartás hajtóereje Pálnál maga Jézus, aki szolgaként feláldozta életét mindannyiunkért. Pál hiszi, hogy minden szenvedését a javára fogja fordítani Isten, így el-/bevégzi benne a „jó munkát”. Filippiben számára igen kedves gyülekezet él. Imádságos levelében értük könyörög és ad hálát az Úrnak. Erősíti őket hitükben, egyúttal bennünket, az Ige olvasóit is. A hit érdekében végzett munka két (emberi és Isten-i) oldaláról beszél: munkálkodnunk kell az üdvösség érdekében, miközben Isten is munkálkodik bennünk. Mi a mi munkánk? Jézus személyére, cselekedeteire nézve élni az életünket. Persze, ez többnyire nagyon nehéz. Sokszor megbotlunk. De mindig van segítségünk! Az ige, az imádság és a közösség (gyülekezet). Ez utóbbit egy ideje nélkülözni kényszerülünk, ugyanakkor több időt fordíthatunk az első kettőre. Ez jó alkalom arra, hogy jobban megismerjük Istent, és személyesebbé, bensőségesebbé tegyük kapcsolatunkat Vele.

(Szöveg és fotó szerzője: Pityi Mária. A Napi ige üzeneteket gyülekezetünk tagjai készítik.)

Tiszaparti palackposta 6. rész: Valaki van a jelek mögött!

Tiszaparti palackposta 5. rész: Változzatok meg!

2020. május 26.

Napi ige

„Szervusz, öregem! Ezer éve nem láttalak – de te semmit sem változtál!” Bóknak szánjuk ezt a megjegyzést, és nem gondoljuk komolyan. Baj is lenne, ha gyermekkori barátunkkal találkozva azt kellene egymásról megállapítanunk, hogy még mindig olyanok vagyunk, mint évtizedekkel korábban.

„Az Úr letekint a mennyből az emberekre, hogy lássa, van-e köztük értelmes, aki keresi az Istent.” (Zsolt 14,2)

„Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” (Rm 12,2)

Egy darabig örülünk a testi változásoknak – növekedésnek –, élvezzük a szellemi fejlődést. Ezek az igazodást szolgálják. Minél többet tudunk, minél több tapasztalatot szerzünk, annál jobban tudunk igazodni a bennünket körülvevő világhoz. Aztán jó volna rögzíteni egy pontot, nem öregedni… Azonban hiába áltatjuk egymást – és magunkat –, változunk. Egyetlen valaki van, „akiben nincsen változás” (Jak 1,17), aki úgy tökéletes, ahogy van. Szeretnénk olyanok lenni, mint ő.

Ahogy testileg növekszünk, szellemileg fejlődünk, egyre többre vagyunk képesek, és egyre jobban. De egy ponton túl már nem ennyire örömteli a változás, sőt egyre nehezebben megy az alkalmazkodás. Mintha valami belül azt mondaná, hogy nem arra vagyunk hivatottak, hogy ehhez a világhoz igazodjunk, s hogy örökre itt rendezkedjünk be. Két lehetőség marad: vagy tudomásul veszi az ember, hogy élete nem több, mint egy egyszer használatos, eldobható tárgy – és ehhez igazodva, ennek megfelelően éli az életét. Vagy nekilát, hogy értelmesen keresse azt, ami túlmutat ezen. Szokás úgy gondolni, hogy az Isten-hit szűklátókörűség. De melyik a szűkebb látókör? Azt gondolni, hogy annyi az élet, amennyit itt magunknak beletöltünk, vagy örök értéket tulajdonítani magunknak – ezzel együtt minden döntésünknek, minden szavunknak, tettünknek és gondolatunknak? A 14. Zsoltár azt mondja, kétféle ember létezik. Az egyik: „azt gondolja magában a bolond, hogy nincs Isten” (Zsolt 14,1). A másik: „értelmes, aki keresi az Istent”.

Akárhogyan is vélekedünk, annak megfelelően, ki-ki a saját hitének megfelelően, ahhoz igazodva fogja élni az életét.

Az ige arra jogosít föl, hogy magunkat Isten-i dimenziókban, örök távlatban helyezzük el. Azt mondja az ige, hogy valóban számolnunk kell a földi élet végességével. Látnunk kell a szakadékot az ideális és a reális között: a között, amire vágyunk, és ami van. A között, amilyenek lenni szeretnénk, és amilyenek valójában vagyunk. De Jézus személyében Isten eljött, áttörte a kettő közötti határt. Jézus azt az életet élte, amelyet mi is szeretnénk, és magára vette azt a halált, amelyet mi nem szeretnénk. Megszerezte nekünk a jogosultságot és lehetőséget, hogy Isten gyermekei legyünk. Ne csak igazodjunk, és magunknak éljünk, hanem változzunk, neki éljünk és igazítsunk.

A hívő élet éppen ezért naponkénti növekedés – nem csak testben és szellemi képességekben. Folyamatos megerősödés abban, hogy én valójában Isten gyermeke vagyok. Gyakorlása annak, hogy milyen örökkévaló, szeretett lényként élni. Neki élek. Isten-i szándékokat, álmokat valósítok meg. Számít, amit teszek. Fontos, amit mondok.

Hajrá, Isten gyermekei!

(Szerző: Győri Péter Benjámin. A Napi ige üzeneteket gyülekezetünk tagjai készítik.)

2020. május 25.

Napi ige

Van kincsed? Mi fájna leginkább, ha elvesztenéd? Nehéz kérdések.

Aki már rátalált az igazi kincsre Jézusban, őrzi ezt a kapcsolatot… Nem szeretne mást, mint élete végéig kitartani mellette. Azért imádkozik minden reggel, hogy ismét egy közös napot tölthessen vele, együtt.

„Hallgasd meg szavamat reggel, Uram, reggel eléd készülök és várlak.” (Zsolt 5,4)

– fohászkodik az Ószövetség egyik nagy alakja, Dávid (Kr. e. 1017–970 körül), aki olyan a zsidóknak, mint nekünk István király. Dávid mélyen hívő emberként Istennel való beszélgetéseinek egy részét ránk hagyta a Zsoltárok könyvében. Ezekben hálával vitte az Úr elé örömeit, sikereit, elpanaszolta bánatát és Isten elé tette könyörgéseit, félelmeit. Dávid tudta, hogy a jó vezető bölcsességét és igazságát, csak fentről, Istentől nyerheti, ezért amint felébredt, minden reggel imával kezdte napját. A földi király imádta a Mennyei Királyt. Napkeltekor olyan szenvedéllyel várta a találkozást Urával, mint amilyen szeretettel várja a menyasszony a vőlegényt. Hűsége Istenhez példaértékű.

Azért imádkozott és könyörgött az Úrhoz Dávid, hogy legnagyobb kincsét, Istennel való kapcsolatát megőrizze, és meghallja Égi Királya napi üzenetét.

„Minden imádságotokban és könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor a Lélek által, és legyetek éberek, teljes állhatatossággal könyörögve valamennyi szentért…” (Ef 6,18)

Pál apostol (Kr. u. 53-58.) ezer esztendő múlva ugyanarra hívja fel az efezusi gyülekezet tagjainak figyelmét, mint Dávid: „imádkozzatok!”, azzal a további útmutatással, hogy hangsúlyozza a Szentlélek személyét.

Oly sok mindent próbálunk emberi erővel megoldani! Még az imánkba is beletoljuk akaratunkat. Majd el is hisszük, hogy az Isten szándéka.

A Szentlélekre való ráhagyatkozás azonban kincset ér! Mikor imádságban fejet hajtunk Isten előtt, teljesen rábízzuk magunkat, a Szentlélek által olyan vezetést kapunk, ami minden nap eligazít. Éberré tesz. Állhatatossá válunk. Békességgel tölt el. Véd. Segít az igazság útján járni, visz az üdvösség felé. Hűségben tarthat Istennel életünk végéig. Minderre képtelenek volnánk magunktól…

Kedves „kincset kereső” barátom!

Meglelted már? Ébredj! Indulj!

Sikerült? Őrizd! Imádkozz másokért, hogy Nekik is menjen és imádkozz másokkal együtt is!

Egyedül nem vagy rá képes?

A jó hír: a Szentlélek segíthet! Kérd imában!

(Szerző: Kissné Tatár Zsófia. A Napi ige üzeneteket gyülekezetünk tagjai készítik.)

2020. május 24.

Néhány perce szólt templomunk harangja – ahogy szokott, fél órával az istentisztelet kezdete előtt. Igaz, ma még nem találkozhatunk személyesen. Ezért 10 órától a Szolnok TV ökumenikus istentisztelete pótolja valamelyest a hiányt. De – reményeink szerint – a következő vasárnapon, pünkösd ünnepén 10 órától “igazi” istentiszteletet tartunk a templomban! Az ezzel kapcsolatos tudnivalókat hamarosan közzéteszem. Áldott vasárnapot!

Győri Péter Benjámin

2020. május 23.

Napi ige

– Igen vagy nem?

– Ki kérdezi?

– Isten.

– Melyek a feltételek?

„Mózes így szólt: Lásd, én ma áldást és átkot adok elétek. Áldást, ha hallgattok Isteneteknek, az Úrnak parancsolataira, amelyeket ma megparancsolok nektek. De átkot, ha nem hallgattok Isteneteknek, az Úrnak parancsolataira…” (5Móz 11,26–28)

„Az Úr Krisztusnak szolgáljatok! Aki pedig igazságtalanul cselekszik, azt kapja vissza, amit tett, mert nincsen személyválogatás.” (Kol 3,24–25)

Isten a teremtés során áldása alá helyzete teremtményeit. Eredeti, szép rendje ez az áldott állapot, ami az Ő jelenlétéből következik, és amiben teljes összhang van Vele. A bűneset során az ember választás elé került. Marad az áldott állapot, vagy…? Megtörtént a választás. Az ember kizárta magát Isten áldásából. Ennek az átkozott rossznak a következménye, hogy mindannyian a bűnre való hajlammal születünk.

A mai ószövetségi igeszakaszban megint egy választási szituáció. Hamarosan egy új világ tárul fel a nép, Isten választott népe előtt. Vajon 40 év vándorlás, 40 év Istennel való gyakorlás távol minden civilizációtól, átformálta lelküket? Megértették, megtanulták Isten szeretetét? Meg tudnak maradni az áldott szövetségben? Vagy …? Értjük Mózes szenvedélyes, szinte szájbarágós, szavaiból, hogy pontosan tudja, milyen nagy a tét. Személyesen átélte, és vezetőként is sokszor látta, milyen erős az embernek a bűnre való hajlama.

Isten kegyelme és ítélete egyszerre van benne ebben a szövetségben. Kegyelme tetszene mindenkinek, sóvárgunk utána, élvezettel éljük. De az átok nem tetszik nekünk. Büntetés ez? Szeretnénk ezt gondolni. Szeretnénk így látni. Szeretnénk Rá haragudni minden rosszért. Következmény ez? Így már nehezebb, hiszen ebben már látszik saját felelősségünk is. Hiszen választottunk. Mi választottuk az Isteni szabályok átlépését. De a következményt belátni, elfogadni, élni, súlyos. Bírálhatunk, haragudhatunk. De a világ közepén nem mi vagyunk, hanem Isten. Szándékai, elgondolása, céljai meghaladják az emberi felfogóképességet. Olyan perspektívából látni a világot, ahonnan Isten nézi nincs a lehetőségeink között. Így nem is tudjuk igazolni cselekedeteit. Azonban azt valahol tudjuk, hogy nem akarnánk olyan világban élni, ahol Isten a bűnnel szemben elnéző, vagy közömbös.

Az Isten szeretetéből azonban megszületett Jézus, és vele, benne a megváltás, aminek az a célja, hogy az ember az átok alól újra visszakerülhessen az áldás alá, újra a szeretet Istenének, Isten szeretetének uralma alá, hogy ne legyen kiszolgáltatva az Istentől elszakadt állapot végső és végzetes következményének.

„Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” (2Kor 5,21)

Ezt a megigazulást Jézus megismerésével nem kiérdemlem, hanem elfogadom. Ez az ajándék azonban az ember teljes odaadását igényli, az ember egész személyiségét igénybe veszi.  Ennek megvalósulása nem választható el a hitben való harctól. Jézus egész élete harc volt a világgal. A vele való szövetség azt jelenti, hogy rám is érvényes, amit kér, nem azért, hogy valamit megnyerjek, hanem ezért mert már megnyertem. Ez Isten áldásának természetessége. Ez a belső átalakulás azt is jelenti, hogy az ember alkalmassá válik a másik ember iránti őszinte közösségre.

Engedjük, hogy válaszút elé kerüljünk! Merjük elfogadni az ajándékot! Éljük együtt ezt a közösséget!

(Szerző: Bakondiné Tóvizi Ágnes. A Napi ige üzeneteket gyülekezetünk tagjai készítik.)

2020. május 22.

Napi ige

Postai sofőrként dolgozom, s előfordul, hogy szól valamilyen rádió a kocsiban, amit vezetek. Az egyik retro csatornán, amit hallgatni szoktam, egy népszerű énekes rekedt hangján szólalt meg a közismert szöveg, amely talán sokunk életére igaz:

„A holnapba lassan átsodor a zene/Fene se tudja már, hogy milyen helyeken jártam/Mindenki valakié… /Így jó, nem ez a baj/Belül van a zűrzavar./Valahol ez a szerep is fáraszt már./Nincs út visszafelé/Megint pár nap az ördögé./De legalább valaki értené!” (Charlie)

Ezt az érzést, az elveszettséget és a magányt nem dalszövegekből tanuljuk. Mindannyian átélhetjük, s nemcsak nagy szívfájdalmak idején. Minden ember szívében ott lehet a keserűség, ami megmérgezi az ember szívét: valahol utat tévesztettem! Valamit nagyon elrontottam, s ezt már nem tudom visszacsinálni! Olyan bűnök terhelik a lelkem, amire nem lehet bocsánat! Ezt is elszúrtam, erre sem vagyok jó, alkalmatlan vagyok.

Milyen nagyszerű, hogy Isten nem így gondolkodik rólunk!

Ezt mondja ma nekünk a Biblia az igeolvasó Útmutató mai igeverseiben:

„Hát nem az én drága fiam Efraim? Hát nem az én kedves gyermekem? Valahányszor megfenyegetem, végül mégis elfog a szánalom iránta: megremeg érte a bensőm, irgalmaznom kell neki – így szól az ÚR.” (Jer 31,20)

„[A fiú] még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.” (Lk 15,20)

Az Ószövetség idején a zsidó népnek sokszor volt hányattatott sorsa, de mindig csak akkor, ha elfordult attól az Istentől, aki személyesen is kinyilatkoztatta magát számukra. Nagy rokonszenvet érezhetünk mi, magyarok is nem csak a hányattatott sorsú zsidó testvéreinkkel, de Jeremiás próféta könyvének hangulatával is. Érdemes teljes terjedelmében elolvasni, mert ugyan sokszor szenvedésről, fájdalomról szól, de egyben hordozza Isten ígéretét is.

Ez az igei részlet is egyfelől a zsidó nép egy részének tett ígéreteket tartalmazza, másrészt tágabb és messzebbre szóló üzeneteket is hordoz. Az ószövetségi részek vizsgálatakor ugyan nagyon vigyázni kell, hogy mit tekinthetünk a mi életünkre is érvényes, örök és általános üzenetnek, de ezzel az igei szakasszal semmiképpen nem tévedhetünk, mert a Biblia nagy távlataiban, folyamatosan beszél erről.

A Biblia ugyanis Isten rendíthetetlen hűségéről és szeretetéről szól, arról az örökké tartó szánalomról, ahogy a Mennyei Atya viseltetik irántunk, hibázó, sok mindent elrontó emberek iránt.

Az újszövetségi igeszakasz a talán sokak számára ismert „tékozló fiú” példázatából való. Ezt nem akárki mondta hallgatóságának, hanem személyesen maga a názáreti Jézus.

Ez a példázat csak részben szól a bűnbánó ember szívéről, felismeréséről és elköteleződéséről. Szól arról is, hogy ennek a fiúnak, aki eltékozolta az atyai örökséget, van hová hazamennie. Anyagi értelemben mindent elveszített, s úgy érzi, elvesztette az apja szeretetét is. Mégis úgy dönt kétségbeesett helyzetében, hogy legalább szolgának jelentkezik atyja házába, mert tudja: méltatlan minden másra. A tékozló fiú azonban egy dologgal nem számol: azzal, hogy apja valóban szereti őt.

Mindkét igeszakaszban előfordul az atyai szánalom kifejezése. Olyan ez, mikor kezünket tördelve rohanunk a kórházba, ha gyermekünkkel baj történik. Olyan ez a szánalom, mikor látjuk gyermekünk arcán az őszinte megbánás jelét: hibáztam, s nem tudom jóvátenni, kérlek, apa, te tudsz segíteni? Nincs olyan apai szív, aki nem enyhülne meg gyermeke kétségbeesett sorsát látván. Mi, emberek is mindent meg fogunk tenni gyermekeinkért, ha van bennünk szeretet. De a mi Mennyei Atyánk elképzelhetetlenül többet tesz, többet tett értünk. Nem cselédként akar visszafogadni mennyei országába, hanem örökké tartó életre, végtelen távlatokra hív. Fiúságot ajánl, örökké tartó szövetséget. Elhalmoz szeretetével, átölel, megvigasztal, mindent újjá tesz. Mindenre képes értünk a mi Istenünk.

Az idézett dalszöveg csak részben igaz, s éppen ettől lesz hamis. Igaz, hogy „mindenki valakié”, de Isten tudja: mindenki az övé. Ő nem akarja, hogy az életünk napjai kilátástalansággal, értelmetlen, céltalan szórakozásban teljenek. Mindenkit hazahív, mindenkit megszólít: legyél újra a fiam! Fogadd el a szeretetemet!

Mi adhatja meg az ember számára a bizalmat Isten felé?

Ismerjük meg annak az Atyának a valódi tulajdonságait, valódi érzéseit, aki mindig is minket keresett. Istennél mindenki otthon lehet. Elénk fut, körülölel szeretetével. Mindenben és mindenhol. Magunktól nemigen tudnánk, hol keressük Őt. Ha Jézusra nézünk, akkor ismerjük meg igazán. Nézzük életét, s mindazt, amit értünk tett, következetes hűséggel. Nála és benne, általa mutatkozik meg az Isten tökéletes szeretete: halálra adta önmagát is a mi megmenekülésünkért, s feltámadt valóságosan az Atya szeretete és ereje által.

Nem, nem lehetünk elveszettek, bárhogy is érezzük, bármilyen mélyen is vagyunk, mert tartozunk valakihez. Nem kell, hogy benne ragadjunk az Istentől való távolságunkban! A názáreti Jézus Krisztus joga által az Atyához tartozhatunk! Ő volt az, aki a harcot megvívta, a hazafelé tartó utat megvilágította. Nem kell, hogy napjaink az ördögéi legyenek! Az Isten megoldása sokkal jobb! Istennek ajánljuk hát napjainkat, életünket, lelkünket.

Mert mi, emberek, mind hozzá tartozunk.

Mindenki a Valakié…

(Szerző: Pocsai Tamás. A Napi ige üzeneteket gyülekezetünk tagjai készítik.)

2020. május 21.

Napi ige

Rádióban kedélyes beszélgetést folytatott a műsorvezető, a kollégáival a kikapcsolódási lehetőségekről. Kérdés: hová járnak az emberek kikapcsolódni? Záporoznak a válaszok: tekézni, sörözni, teniszezni… Itt a műsorvezető közbeszól: „Templomba!” De egyből módosítja: „Ja, nem, oda bálványt imádni mennek!”

Én is rendszeresen megyek a templomba, istentiszteletre, és látok ott az arcokon és tekintetekben valami kisugárzást, örömöt! Bálványokat ott nem láttam. (A Biblia szerint bálvány az, amit Isten helyett első helyre teszünk az életünkben.)

„Ti akik szeretitek az Urat, gyűlöljétek a gonoszságot!” (Zsolt 97,10)

„Az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus…” (Ef 4,15)

Hazánkban, hosszú évtizedekig nem nézte jó szemmel az állam, hogy vannak templomba járó emberek, volt mikor kimondottan üldözték a papokat is. Generációk nem hallottak Istenről. De Istennek van egy terve.

Több ezer évvel ezelőtt Isten, a mindenség Ura, szövetséget kötött Izráel népével. Jóságát, hatalmát, igazságát, haragját, és gondoskodó szeretetét tapasztalhatták meg több száz éven keresztül. A nép imákba, dicsőítésekbe, énekekbe foglalta válaszait Isten évszázados megnyilatkozásaira. Ha jól ment a soruk, és a gazdagság és a hatalom rabjává lettek, nem követték Isten parancsait, fellázadtak ellene. Azt gondolták, nagyon jól megvannak nélküle is. Közben várták, hogy Isten – beteljesítve ígéretét – megváltsa népét. Isten prófétákon keresztül figyelmeztette őket, hogy ne imádjanak idegen isteneket és bálványokat. (Pl. Ézsaiás vagy Ámósz próféta.)

A Zsoltárok könyve különféle rendű és rangú ember által megírt imádságok, dicsőítések és énekek évszázadok alatt összeállt gyűjteménye, amely bemutatja a hatalmas és szerető Istennek a változatlan, örök valóságát. A szerzők Isten iránti szeretete, hálája és öröme nem a nyomorúság és nehézség hiányából fakad, hanem abból a mély meggyőződésből, hogy a hatalmas Isten legyőzi a nehézségeket.

A 97. Zsoltár Istent dicsőítve láttatja, mekkora az Úr hatalma a világ és az Ő népe felett, és miképpen támad világosság az igazakra és öröm a tisztaszívűekre. Akik benne bíznak, szeretik őt, azokat elkerüli a gonoszság, életüket megőrzi, kimenti őket a bűnösök kezéből. Itt látható a hatalmas és mindenható Isten terve: helyreállítani népével a kapcsolatot, újjáteremteni a világot. Mindez előre mutat az igaz megváltó érkezésére, Jézus Krisztusra.

Isten elküldte az emberek közé Jézust, aki a kereszthalála által megszabadította az embereket a bűntől, vérével megváltotta (váltságdíjat fizetett) az örök életért (Jn 3,16). Új szövetséget kötött az emberekkel. Hatalma van leszállni a pokolra, feltámadni a halottak közül és felmenni a mennyekbe. Hatalma van ott lenni mindenhol. Isten Jézus Krisztusban elbontotta a falakat ember és ember között. Krisztus halála és feltámadása árán új népet, az egyházat hozta létre. Mennybemenetelével – melyet éppen a mai napon ünneplünk – nem hagyta magára az embereket, kiárasztotta rájuk a Szentlelket. Így tér- és időkorlát nélkül velünk van.

Az egyház, az Isten megváltott népe, rendkívül sokféle foglalkozású és különböző etnikai csoportokhoz tartozó emberből jött létre a múltban és ma is. Valaki Jézus Krisztus által találkozik Isten valóságával, hitre jut, és keresi testvéreit. Mások felfigyelnek egy keresztény közösségre, cselekedeteire, tagjainak kisugárzására, érdeklődéssel fordulnak felé és keresik az alkalmakat a találkozásra.

Ez az a közösség, ahol a különböző emberek között nincs rangbeli különbség. Ez a közösség pedig annak a Krisztusnak a teste – bibliai képpel élve –, aki feltámadt, az Atya jobbján ül, és eljön majd egységes egésszé formálni a népek közösségét. Mert egy test vagyunk, egy Lélek lakik bennünk, egy reménységre kaptunk elhívást, egy az Úr, a hit és a keresztség, egy az Istene és Atyja mindenkinek, Ő van, mindenek felett (Ef 4,4–6).

A gyülekezetbe tartozóként nekem is meg kell ismerni, hogy mit kaptam kegyelmi ajándékul, ezt kell, használom a gyülekezet építésére, hogy épüljön, növekedjen, elérje a nagykorúságot, felnőve Krisztus teljességére.

Ez az útja annak, hogy Jézus minél jobban, láthatóvá váljon a gyülekezet, sőt az egész világ életében. Minél inkább megtaláljuk – egyenként – a helyünket és szerepünket a Krisztusi testben, az annál inkább felnő a krisztusi nagykorúságra. Így teljesülhet be Isten terve, hogy a hívő emberek, a gyülekezet, az egyház révén az egész világot újjáteremtse.

„Hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától” (Ef 4,14).

Ez a nagykorúság látszódik meg, az istentiszteletre igyekvők arcán, különbözőségükben, szeretetben, Istennel egységben.

(Szerző: Viplak Péter. A Napi ige üzeneteket gyülekezetünk tagjai készítik.)

2020. május 20.

Napi ige

„Az igaz megérti a nincstelenek ügyét…” (Péld 29,7)

„Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfeledkeznék cselekedeteitekről és arról a szeretetről, amelyet az ő nevében tanúsítottatok, amikor a szenteknek szolgáltatok és most is szolgáltok.” (Zsid 6,10)

A bibliaolvasó Útmutatóban a mai naphoz rendelt igék a Szentírásból, azon belül is a Példabeszédek könyvéből, valamint a Zsidókhoz írt levélből szólnak. A két szakasz a Biblia, az Úr, Jézus és az emberek történetének egy-egy teljesen eltérő szakaszából való.

Példabeszédek könyve az Ószövetség része, Salamonhoz, a zsidók egyik legnagyobb királyához kapcsolódik. A benne található példabeszédek rövid üzenetek Isten kiválasztott népe számára, képek Isten országáról, egyben iránymutatást adnak arról, hogy hogyan kell megélni Isten népének a vele való kapcsolatot, milyen az ő igéje szerinti élet.

A Zsidókhoz írt levél az Újszövetség része, Jézus Krisztus feltámadása után íródott. Ebben az időszakban történt Jézus tanításainak formába öntése, gyakorlatba való átültetése. Tulajdonképpen az egyház alapjainak lefektetése, a Jézust követő közösségeinek elindítása történt ekkor. Az újonnan alakuló gyülekezetek útjának egyengetése mellett kerül sor a Zsidókhoz, mint Isten kiválasztott népe számára írott levél megírására.

Mindkét időszak az Isten és kiválasztott népének kapcsolatában egy-egy, mai szóval sikeres időszakából való. Salamon uralkodása idejében a zsidó nép jól élt, erős uralkodó alatt, elfogadva Isten törvényeit. Az első keresztyén gyülekezetek korszakában Isten már beváltotta az ígéretét, megváltást adott az embernek Jézus által, ami a zsidó nép számára is a beteljesedést hozta.

Az első igeszakasz tehát egy fizikai értelemben is gazdag időszakból való, amikor tulajdonképpen nem csak, hogy irányt kell mutatni az emberek számára, hogy hogyan éljék és tartsák meg az Istennel való kapcsolatukat, hanem egyben emlékeztetni is arra, hogy szem előtt tartsák Isten igéjét. Az igeszakasz szerénységre, Isten valódi akaratának megértésére hívja fel a figyelmet. A fizikai gazdagság, a jólét az ember számára egyszerre áldás és buktató, amelyről gyakran elfelejti, hogy az Istennel való közösség eredménye és nem a saját teljesítményének a mércéje. Ez csak akkor lehet teljes, és az a valódi gazdagságunk, ha nem felejtjük el Isten igéjét, törvényeit, hanem aszerint, vele kapcsolatban éljük azt. Az igeszakasz egyben előre mutat Jézusra is, aki majd eljön és a maga szerénységében, fizikai szegénységében hozza el az ember számára a megváltást, a kapcsolat megújítását Istennel és ezzel azt a lelki gazdagságot, amire az embernek szüksége van.

A második igeszakasz egy lelki értelemben véve gazdag időszakból való. A mai szakasz egy emlékeztető, ígéret és talán egy kicsit köszönet is azért, hogy Isten velünk van, és aki vele van, az részesül kegyelméből, szeretetéből. Emlékeztető arra, hogy a vele való élet nem fizikai gazdagsáról, jómódról szól, hanem arról, hogy vele, akarata szerint éljünk, Jézust követve. Emlékeztető arra is, hogy Istent követni sok-sok munka, sok-sok áldozat és minél közelebb vagyunk Istenhez, ez a munka bizony annál nagyobb. Isten elvárja tőlünk, hogy ha őt követjük, akkor azt teljes szívvel, odaadóan tegyük, ahogyan azt tette Jézus is a maga élő példájával, aki az egész életét odaadta értünk.

Mit mond az ige számomra, számunkra? Az ige üzenete számomra az, hogy a gazdagságot, a szegénységet nem fizikai, hanem Istennel való kapcsolatom határozza meg. Amennyiben vele élek, végzem a tőle kapott szolgálatomat, nincs miért aggódnom, ő ígérete szerint megtart kegyelmében.

(Szerző: Kiss Károly. A Napi ige üzeneteket gyülekezetünk tagjai készítik.)

2020. május 19.

Napi ige

A legtöbb ember hosszú és boldog életre vágyik, biztonságban, jólétben. S míg ezt megvalósítjuk, nem figyelünk a háttérben zajló küzdelemre, ami a lelkünkért folyik. Tapossuk a mókuskerekünket, s közben Istenpótlókat építünk az életünkbe: tárgyakat, érzéseket, embereket, megteremtve a teljesség illúzióját. Isten, ha jónak látja, közbeszól, kivesz egy-két szereplőt az életünkből, átrendezi a terepet, hogy új útra terelje életünket.

De mi reménytelenül vakok és süketek vagyunk, a visszarendezés művészei.

„Térjetek meg gonosz utaitokról! Miért halnátok meg?” (Ez 33,11)

„Zákeus pedig odaállt az Úr elé, és ezt mondta: Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit törvénytelenül vettem el, a négyszeresét adom vissza annak.” (Lk 19,8)

Ha megkérdezik, hány évig szeretnénk élni, biztos sokan mondanánk, hogy egészségben akár száz évig is, sőt örökké. Csakhogy távol az Atyától, megszokott „kis bűneink” fogságában, halottak vagyunk, noha élni szeretnénk. Ezékiel (nevének jelentése: „megerősít az Isten”), az ószövetségi próféta tudta ezt. Népével együtt Kr. előtt 597-ben Babilonba hurcolták, ahol a jeruzsálemi templomtól távol, Istenhez mégis közel élte mindennapjait. Istenfélő ember volt, aki látomásaiban látta és hallotta az Urat, aki elhívta, hogy álljon őrt, és intse meg bűnben élő népét, hogy azok elhagyva bűneiket, élvén élhessenek. És Ezékiel hűségesen engedelmeskedett népe szabadulásáért.

Zákeus, a megvetett vámszedő, 600 évvel később Jerikóban élt. A két embert az elhívás, a megtérés és a megszabadulás köti össze. Ezékielt, az „Embernek fiát” (ez a próféta megnevezése a könyvben) megszólította és elhívta Isten, Zákeust pedig kíváncsivá tette Jézus, az Emberfia. Mindketten látták az Urat. Zákeus ezért felmászik egy fára, és Jézus megszólítja, ahogy Elizeust Isten. Az Úr szeret bennünket, és nem marad közömbös bűneink láttán. Jézus meghívatja magát, és Zákeus örömmel enged ennek, sőt, beengedi a Megváltót nemcsak az otthonába, hanem az életébe is, ezért tudja a vámszedő visszaadni, amit korábban elvett. „Szállást adtál egy éjszakára; megszálltál mindörökre.” (Pilinszky). Az első lépés az, hogy meghalljuk és megértjük a hangot, aztán odaállunk az Úr elé, ahogy Zákeus is, mert felismertük elveszettségünket. Ez sokszor drámai erejű; szavak híján kaptunk Istentől könnyeket. Szükségtelen is a magyarázkodás, mert ez a szeretet meghökkentő, talán félelmetes is elsőre. Megtapasztalva erejét belátjuk, hogy képtelenek vagyunk a teljességnek ezen a fokán viszonozni azt, ami mindenre egyformán árad és mindent elfedez. Eközben önmagunkkal is szembesülünk, s amit látunk a szeretet tükrében, az nem fog tetszeni. Már tudjuk, milyenek nem akarunk lenni, ezért megtanulunk mindarra nemet mondani, ami az elveszettségünket erősítené. És ebből következik, hogy aki tud már nemet mondani, az igent is fog tudni mondani, mert a hazavezető úton megérik benne az elköteleződés. Az elveszettségből így haladunk a megtaláltság állapota felé.

A megtérés egyetlen lehetséges módja: az engedés. Beengedni Jézust, elengedni a saját igazságainkat és mások tartozásait, engedni, hogy formálja a szívünket, tisztára mosson a vérével, és követni engedelmesen. Átengedni az életünk irányítását, hogy élvén élhessünk. „Hiszek, Uram! Légy segítségül az én hitetlenségemben!” (Mk 9,24)

(Szerző: Varga Hajnalka Katalin. A Napi ige üzeneteket gyülekezetünk tagjai készítik.)

2020. május 18.

Napi ige

Néhány évvel ezelőtt leültünk egy barátommal meginni egy sört. A beszélgetés alapja a hit volt. Akkor én már azt hittem magamról, hogy komplett HÍVŐ ember vagyok. Nagy lelkesen meséltem, hogy milyen jó cselekedeteket szoktam csinálni, mert hát a mi családunk ugye egy jótékony család, ezt látom gyerekkorom óta, és hát fontos, hogy folytassam a családi hagyományokat. Amikor is a második pohár sör mellé megjött a kérdés: és hol van a lélek?

„[Urunk,] jóságos lelkedet adtad [atyáinknak], hogy értelmessé tegye őket.” (Neh.9,20a)

Jézus mondja: „a Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya. Ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.” (Jn.14,26)

Ez a kérdés volt az, ami ugyan a barátom szájából hangzott el, de így utólag már látom, a Szentlélek mondatta vele ezeket a szavakat. Amikor hitről beszélünk, és felmerül a Szentháromság kérdése, az Atyát természetesen el tudjuk fogadni mint alappillért, Jézust úgyszintén, talán még kicsit könnyebben is, miután emberi alakban is itt volt köztünk a földön, de talán a leginkább mellőzött a Szentlélek, hiszen nem kézzelfogható.

Izrael népe időről időre fellázadt Isten ellen. Ezsdrás és Nehémiás könyve a babiloni fogság után történteket, Isten munkáját, a világ feletti hatalmát és népéhez való irgalmát írja le. Isten a megfelelő embereket helyezte a megfelelő helyekre, hogy elérje célját: jelen esetben Nehémiás mint királyi helytartó volt az, aki egy maroknyi hazatért Izraelivel, Kr.e. 444-ben 52 nap alatt felépítette Izrael falait. Nehémiás könyve része az üdvtörténetnek. Mint imádság felsorol sok-sok Isten-i kézzelfogható áldást, de azt üzeni nekünk, hogy értelmessé csak a lélek által lehetünk. Ez az ige határozottan előremutat Jézusra.

Azért kívánom hangsúlyozni az előbb leírt történeti-történelmi gondolatokat, hogy meglássuk, megértsük, évezredek óta minduntalan ugyanazt a hibát követjük el: magunkat nevezzük ki „istenünknek” és igyekszünk ezt minél hamarabb és jobban elhinni. Pedig a másik mai igénk magának Jézus Krisztusnak a szájából hangzott el mint testámentuma, örök érvényű ígérete: Ő mindig velünk lesz, Szentlelke által. Ez csodás ajándék. Hányszor van, hogy döntésképtelennek érezzük magunkat bizonyos helyzetekben, míg ha – Jézusban újjászületett emberként – rábízzuk magunkat a Szentlélek vezetésére, akkor megszabadulunk ettől a tehertől! A Szentlélek „eszünkbe juttatja” Jézust, s azt, hogy Ő Isten gyermekeivé tett bennünket.

Tudjuk, hogy amikor Isten azt látja, hogy baj van itt a földön, kiválaszt embereket, elküldi őket, hogy építsék Isten országát. Mindannyian kiválasztottak vagyunk, csak meg kell hallanunk az üzenetet és követni az ige szavát. Feladatunk, hogy ne csak otthon, a falak között legyünk tanítványok, hanem erről mindig tegyünk bizonyságot másoknak.

Szeretnék magyarázatot adni a fenti képhez. Isten Atya, Fiú, Szentlélek, Szentháromág. Ahogyan a háromlábú szék nem áll meg, ha valamelyik lába hiányzik, úgy a hitünk sem áll meg, ha hiányzik belőle a teljes Szentháromság ismerete. Hogyha hiányzik életünkből a Szentlélek.

(Schilhan János írása. A Napi ige üzeneteket gyülekezetünk tagjai készítik.)

2020. május 16.

Napi ige

Amikor első általa gyártott autók kezdtek tönkremenni, a híres Henry Ford állítólag kiment a szeméttelepre, és alaposan megvizsgálta a roncsokat. Arra volt kíváncsi, hogy mely alkatrészek maradtak épek. Ezek fölöslegesen készültek ilyen jó minőségben. Mit ér ugyanis egy teljesen ép motor, hogyha a karosszéria, a futómű és a fékrendszer már rég fölmondta a szolgálatot?

„Az ég szétfoszlik, mint a füst, és a föld szétmállik, mint a ruha, lakói pedig úgy elhullnak, mint a legyek. De az én szabadításom örökre megmarad…” (Ézs 51,6)

Jézus mondja: „Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el.” (Lk 21,33)

A mi életünkben, gondolkodásunkban is van egy-egy elem, amelyet „túlbiztosítunk”. Igazából valami maradandót szeretnénk kihozni az életünkből. Van, aki olyan házat szeretne, mintha örökké élhetne benne. Egy idős rokonom jegyezte meg, amikor ilyen túlméretezett családi házak között haladtunk: „Ezek az emberek sosem akarnak meghalni?” Van, aki a hivatásában szeretne maradandót alkotni. Mások úgy vélik, az utódaikban „élnek tovább”. Ez utóbbi is csalódást okoz, hiszen legtöbbünknek már a dédszüleiről sincs személyes emléke, ükszüleinknek a nevét sem tudjuk. Áltathatjuk magunkat azzal, hogy fűben, fában, virágokban, a természet örök körforgásában, szeretteink emlékezetében valahogy tovább „élünk”, de ez nem élet. Tűnő, bizonytalan, szétmálló emlék. Ugyan mi értelme van életünk egyik vagy másik „fő alkatrészét” örökkévalóságra tervezni, ha a többi menthetetlenül az enyészeté lesz? Ugyan mi motivációt tudunk mondani ifjainknak: tanulj, képezd magad, teljes erővel küzdj – az egésznek úgysincs semmi értelme! Végül mindenki egy marék porként végzi!

A Biblia azonban azt mondja, hogy az ember nem sorozatgyártott „T-modell”, hanem valóban örökkévalóságra teremtett lény. Személyiség. Ennek vágyát a személyes Teremtő mélyen beleágyazta az ember szívébe. Eggyel több, méghozzá egy igen fontos ok arra, hogy Őt, az örökkévalót keressük. Egyedül az örökkévalóság mérlegén, annak távlatából szemlélve nyer értelmet életünkben minden. Istennek olyan fontos az ember személye, hogy Ő maga, személyesen mindent odaáldozott azért, hogy megszabadítsa az embert a rothadás, a bűn és a halál rombolásától. Jézus – akinek a neve „Szabadító”-t jelent, legyőzte a halált. A Ő személyébe vetett hit nem csak időben, de minőségében is örökkévaló életet ad. Szabadítása „örökre megmarad.” Ez a tény természetesen átrendezi az értékrendet is.

Mi a következménye a munkánkra, kapcsolatainkra, céljainkra, motivációinkra nézve, ha valóban örök távlatokra teremtett személynek tekintjük magunkat? Hogyan nézünk házastársunkra, gyermekeinkre, hogyan végezzük a munkánkat, ha tudjuk, hogy mindennek örökkévaló következményei vannak? Mire szánunk kevesebb időt, ha tudjuk, hogy bizonyos dolgoknak nincs súlya az örökkévalóság mérlegén?

(Győri Péter Benjámin)

2020. május 15.

Napi ige

Most, a koronavírus járvány idején különösen érezzük a személyes találkozások hiányát. Egészen más dolog tudni, hogy van „valahol” egy barátom, mint leülni vele egy kávé vagy pohár bor mellett beszélgetni. Gyermekeink az iskolába járást hiányolják, mert nem találkozhatnak az osztálytársaikkal. Sőt, már a tanárok személye is hiányzik nekik!

„Az Úr pedig meghallotta szavunkat, és meglátta nyomorúságunkat, gyötrelmünket és sanyarú sorsunkat.” (5Móz 26,7)

„Vajon Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? És várakoztatja-e őket?” (Lk 18,7)

A szívünkhöz közelállókkal nem csak akkor és azért beszélgetünk, mert valamit kérni szeretnénk tőlük, hanem azért, hogy kapcsolatban lehessünk. Élményt gyűjtünk egymással. Időt töltünk együtt. Amikor a leghétköznapibb dolgokról beszélgetünk vagy valamit együtt csinálunk, akkor egyre több oldalról látjuk egymást, mélyül az ismeretünk, és egyre több szállal kötődünk egymáshoz. Ahhoz, hogy egy emberi kapcsolat ne sorvadjon el, tudatosan időt kell szakítani arra, hogy együtt legyünk. Venni kell a fáradságot, hogy fölkeressük egymást, keresni kell az alkalmat arra, hogy találkozzunk. Persze, ha ezt tesszük, akkor egyre inkább vágyunk is rá, hogy végre együtt lehessünk.

Valahogy így van az imádsággal is. Az imádság arra szolgál, hogy Istennel élményünk legyen, időt töltsünk vele, megismerjük őt. Az imádság messze több, mint kéréseink megfogalmazása – noha az sem mellékes. Hiszen ha valakinek elmondjuk a kéréseinket, akkor azt azért tesszük, mert feltételezzük, hogy őt érdekli. Számára fontos, hogy mi foglalkoztat bennünket. Számítunk rá, hogy megért, s azt gondoljuk, hogy köze van az életünkhöz. Szeretnénk, hogy köze legyen. De nyilvánvaló, hogy Istennek nincsen szüksége sem arra, hogy informáljuk az életünk eseményeiről, szükségleteinkről (ld. Mt 6,7–8). Nekünk fontos, hogy másképp, az Ő szemszögéből lássuk magunkat. Hogy az imádság – az Istennel töltött idő – révén tisztábban lássuk, hogy kicsoda és milyen Ő. Ezért elválaszthatatlan az imádság az igétől.

Az első igevers Mózes tanítása Izráel népének az ígéret földjére való belépés előtt. Azt mondja, hogy a föld első termésével el kell menni Isten jelenlétébe. (Vegyük észre: az első termésből – régi fordítás szerint „zsengéből” – tehát (1) az első lépés, hogy Istennek „tulajdonítani”, aztán jön az enyém; nem a fölöslegből adok; (2) előre hálát adok; ez az iránta való bizalom jele: tudom, hogy gondoskodni fog rólam…) Ott nem csak hálát kell adni az aktuális ellátmányért, hanem föl kell idézni az egész történetet – népemnek az Istennel tapasztalt élményeit. Hogy mi, mint nép, honnan jöttünk, hogyan szabadított meg és gondoskodott rólunk Isten. Ezzel én is részévé válok az élménynek, újabb szállal kötöm magam Istenhez és népéhez. Tisztábban látom, hogy kicsoda Ő. Gyönyörködöm benne, ezért jobban tudok bízni benne. A 11. v. azt mondja: „örvendezz”, vagy más fordítás szerint: „találj örömöt […] mindabban a jóban, amelyet Istened, az Úr ad neked és házad népének.” Kifejezetten arra legyek beállítva, hogy keressek és találjak örömöt Isten ajándékaiban. Ige, imádság és közösség nélkül megszűnik a kapcsolatunk Istennel.

Isten népe túl van a nagy szabadulás élményén. Minden nap szükségünk van arra, hogy Jézust lássuk, akinek a személyében Isten magát adta, és az igazi „nyomorúságból”, a bűnből és halálból kiszabadított. Ha ennyire szeret, hogy ne adna meg mindent, amire igazán szükségem van? Hogyha a halálnál is nagyobb Ő, mitől félnék? Hogyha hűséges volt népéhez és ígéreteihez, akkor hogyne lenne hűséges ma hozzánk, hozzám?

Töltsünk minden nap időt azzal, hogy saját lelkünk és egymás számára fölidézzük élményeinket Istennel! Akár nagy öröm ér, akár nagy bánat és aggódás árnyékolja be a lelkünket, arra van szükségünk, hogy Őt annak lássuk, aki valójában. Akkor találunk örömöt az ajándékban, ha látjuk az ajándékozó szeretetét. Akkor találunk kapaszkodót és reményt a bajban, ha látjuk, hogy ki az, aki eddig is gondoskodott rólunk.

(Győri Péter Benjámin)

2020. május 14.

Napi ige

Egyik unokatestvérem a nyolcvanas években kapott egy kókuszdiót. Akkoriban ritkán lehetett ilyennel találkozni errefelé. Örömében bevitte az iskolába, hogy megmutassa a többieknek is. Persze, volt, aki hitetlenkedett: nem is igazi. Szegény, hiába beszélt, valami komolyabb bizonyítékra volt szükség, nehogy hazugnak tartsák. Ekkor valamelyiknek eszébe jutott, hogy azt hallotta: az igazi kókuszdió a magas fáról pottyan le, és nem sérül meg.

„Becsaphatjátok-e [Istent], ahogyan becsaptátok az embereket?” (Jób 13,9)

„Önmagatokat tegyétek próbára, hogy hitben jártok-e! Önmagatokat vizsgáljátok meg! Vagy nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van?” (2Kor 13,5)

Tehát úgy lehet kideríteni, hogy igazi-e, hogyha leejtik a padlóra. Ha a gazdája erre nem hajlandó, akkor nem is hisznek neki. Mikor otthon megkérdezték, mi lett a vége, a gyerek így felelt: „nem szívesen, de kénytelen voltam megtenni. Hát csak nem hagyhattam, hogy azt gondolják, hogy hazudok.”

Az igazi keresztyén hitet is lehet tesztelni. Nem törik össze. A mai igék e körül a gondolat körül forognak. A kimondhatatlanul mély szenvedéseket átélő Jób barátain azt kéri számon, hogy ebben a személyes válságában Istent képviselik-e igazán? Az élet igazi nagy kérdéseire olcsó, felszínes gondolatok nem adnak feleletet. Az igazira, a tesztelhetőre, a valódira van szükség. Az igehirdetés nem arra szolgál, hogy tüneti enyhülést, felszínes békességet adjon, hanem hogy Jézus személye mélyen áthassa egész lényünket. Pál a korinthusi gyülekezet előtt hasonlóan érvel. Közte és az ottani gyülekezet között súlyos konfliktus alakult ki. Az igazi téthelyzetekben élére áll a hitelesség kérdése. Minden emberi kapcsolatban csak az igazi, hamisítatlan, „limitless” (határtalan), következetes szeretet állja ki a próbát. Azt mondja a korinthusiaknak, hogy bátran teszteljék őt: nézzék meg, hogy valóban Krisztus él-e benne, s tegyék próbára magukat is. Hát nem ezt a tesztelhető igazságot és szeretetet keressük mi is? Barátságban, házasságban, politikában – nem ez lenne a megoldás?

Hogyan lehet erre szert tenni? Jézus nélkül az ember életének a fő célja valami módon elkerülni a nehézségeket. A puszta vallásosságnak is az a lényege, hogy Istent arra használjam, hogy segítségével felül tudjak emelkedni a szenvedésen, ki tudjam iktatni a nehéz, kellemetlen dolgokat. Ha igaz, hogy Isten Jézusban valóban emberré lett, és nem kerülte meg a szenvedést, sőt állt elébe, sőt átment még a halálon is – és győzött, akkor azok, akik „benne élnek”, hisznek, azok hasonló utat járnak be. Micsoda bátorság: Jézust lehetett bármi módon tesztelni, nem ért véget benne a szeretet sem fenyegetettség, sem bántás hatására, sőt a kereszten sem! Ez a szeretet átment a halálon is. Akiket ez a szeretet meghat, ilyenné válnak. Egy emberi kapcsolat konfliktusaitól nem menekülnek, hanem szeretetből küzdenek a végsőkig. Erőt és motivációt nyernek ehhez. Akkor a betegség és más súlyos veszteségek nem törik össze őket. A hívő élet folyamatos, mély, tartós karakterformálódás – Krisztushoz hasonlóvá.

Az igazi kérdés nem az, hogy összetörik-e az életünk – hiszen össze fog – hanem hogy a szeretet, amelybe kapaszkodunk, igazi-e. Képes-e átvinni a halálon is? Egyedül Jézus képes erre.

Akkor hajrá! Teszteljük magunkat! Itt egy újabb nap, egy újabb lehetőség a növekedésre.

(Győri Péter Benjámin)

2020. május 13.

Napi ige

„Naa, hadd menjek el!” „Vegyél nekem…!” „De miért?” – minden családban elhangzanak ezek a mondatok – vagy ezekhez hasonlók – szülők és gyermekek között. Az egyik legeszméltetőbb pillanat az, amikor a kamasz gyerek hosszas ostroma azzal ér véget, hogy hirtelen rászakad annak a felelősségnek a polca, amelyet kitartóan rángatott: „Jól van, menj! De meglátod, hogy…” „Rendben, veszek, de neked kell…” Amikor a gyermek dacosan világgá akar menni, és egyszer csak elengedik: menj, de akkor magad vagy.

„Egyedül te ismered minden embernek a szívét…” (1Kir 8,39)

„Maga pedig a mi Urunk Jézus Krisztus és Isten, a mi Atyánk, aki szeretett minket, és kegyelméből örök vigasztalással és jó reménységgel ajándékozott meg, vigasztalja meg a ti szíveteket, és erősítsen meg titeket minden jó cselekedetben és beszédben.” (2Thessz 2,216–17)

A szívünk mélyén mindannyian hiányt érzünk. Mindenkinek szüksége van valami önmagán, aktuális helyzetén túlmutató célra, távlatra. Valamire, amiért érdemes élni. Valami alapvető dologra, amit el akar érni, meg akar valósítani, ami az élete. Ezt a célt és távlatot nevezi a Biblia – többek között – reménységnek és vigasztalásnak. A szív mélyén tátongó elégtelenség, elégedetlenség, nyugtalanság oka Isten hiánya. Az volna az egészséges, ha az ember Istenre tekintene úgy mint életének alapjára, értelmére. Ha Isten-i álmok megvalósításáért élne.

Azonban az ember nincs összhangban Istennel. Veleszületetten nélküle él. A kapcsolat – alapértelmezett beállításban – nem működik. Ezt nevezi a Biblia bűnnek. Az ember szíve mélyén megmaradt a vágy a teljesség, vagyis Isten után, ám ez a vákuum hajlamos rátapadni bármi másra – Isten helyett. Összesen kétféle módon élhet az ember: vagy Istent imádja, vagy helyette valami mást. Vagy Isten a vigasztalása és reménysége, vagy valami másban keresi azt.

Ennek megfelelően imádkozni is alapvetően kétféle módon lehet. Vagy Istent keresem, vagy rajta keresztül valami mást. Isten vagy cél, vagy eszköz – és ezzel együtt: amit kérek tőle, vagy eszköz, vagy cél. Kétféle imádság létezik. Az egyik az, amelyben az ember azt mondja Istennek: legyen meg a te akaratod! A másik az, amelynek a végén Isten mondja az embernek: legyen meg a te akaratod. Természetesen nem baj, ha kitartóan könyörgünk valamiért – erre kifejezetten biztat is bennünket maga Jézus is. A szívbeli alapállás a lényeg. A kétféle imádságnak a következményei is kétféle: vigasztalás és reménység Jézusban, vagy Isten-telen örök vigasztalanság és reménytelenség itt, a földön és azon túl.

Nézzük csak meg alaposan imádságainkat! (1) Szoktunk-e imádkozni? Ha nem, akkor az azt jelenti, hogy Isten nélkül, Isten helyett próbáljuk más valamiben megtalálni vigasztalásunkat, reménységünket. (2) Hogyan, milyen szívvel imádkozunk? Azt szeretném látni az életemben, hogy Isten álmai valósulnak meg, vagy a saját álmaim megvalósításához kérem Isten segítségét?

(Győri Péter Benjámin)

2020. május 12.

Napi ige

Ki ne álmodozott volna arról, hogy egyszer valamilyen formában megjelenik a jó tündér, és három kívánságát teljesíti? A meséknek ez a motívuma rámutat, hogy mindenkinek a szíve mélyén van valami, amitől a boldogságát, biztonságát reméli. A hirtelen fölbukkanó lehetőség azt hívja elő belőlünk, amit igazán istenünknek tartunk. Hogy hívják a mi tündérünket? Mi az, amire úgy tekintünk, hogy ha azt megkaphatnánk, elérhetnénk, akkor tényleg elégedettek lennénk?

„Ezt mondta az Úr Salamonnak: kérj valamit, én megadom neked! Salamon ezt felelte: …Adj azért a te szolgádnak engedelmes szívet, hogy tudja kormányozni népedet, különbséget téve a jó és a rossz között.” (1Kir 3,5–6; 9)

Pál írja: „Imádkozom azért, hogy a szeretet egyre inkább gazdagodjék bennetek ismerettel és igazi megértéssel, hogy megítélhessétek, mi a helyes…” (Fil 1,9–10)

Salamon egy ilyen mesés lehetőséget kap. Helyzete igazán figyelemre méltó. Apja, Dávid mindent előkészített, neki csak el kellett foglalnia a trónt. Az ország stabil, a gazdaság dübörög, a palota kész, a további építkezéshez minden összegyűjtve. S ekkor Isten megjelenik neki – álmában – és fölajánlja, hogy bármit kívánhat. Miről álmodozol, Salamon?

És akkor kiderül, hogy a szívének vágyai nagyon is a helyükön vannak. Tisztán látja, hogy a boldogság, a biztonság és a teljes élet garanciája nem ezekben a külső körülményekben rejlik. Ahhoz, hogy hivatásában hely tudjon állni, hogy élete teljes legyen, Istennek engedelmes szívre van szüksége!

Nos, az engedelmesség nincs az ember top10-es „mit szeretnék a legjobban?” listáján. Sőt! Az a gondolat, hogy alárendeljem magamat valaki vagy valami másnak, a boldogság akadályának tűnik. Hogy más mondja meg nekem, hogy mi a helyes? Nem!

A szomorú valóság az, hogy a szívünk mindenképpen engedelmeskedik valakinek vagy valaminek. Ösztönösen a saját vágyainak. A „magunk módján hinni” azt jelenti: önzőnek lenni, az állandó szabadságvágy örök rabságában élni.

Salamon – és Pál – rámutat, hogy szoros összefüggés van a szeretet, az engedelmesség és a teljes, boldog élet között. A különbség a „magam módján hinni” és az „Istennek engedelmeskedni” között a szeretetben van.

Tegyük föl a kérdést magunknak, hogy a mi istenünk – a legfőbb vágyunk, áhított boldogságunk forrása – szeret-e bennünket? Mibe került neki, hogy boldoggá tegyen? Mit áldozott oda értünk? Alárendelte-e a saját érdekeit a mienkének?

A mai igék Jézusra irányítják a figyelmünket. A helyzetünk valójában Salamonéhoz hasonló. Ha Jézusra nézünk, akkor láthatjuk az igazi szeretet Istenét. Aki „megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig” (Fil 2,8) – vagyis a saját érdekeit, kényelmét, biztonságát, vagyonát, életét alárendelte az enyémnek. Ahogy Dávid Salamonnak, úgy Jézus nekünk mindent megszerzett, mindenért megküzdött, mindent előkészített és odaadott – élete árán. Hogy én mint Isten gyermeke elfoglalhassam a trónt, betölthessem a küldetésemet. Ha és amennyiben meghatja a szívemet ez a szeretet, akkor leszek szabad arra, hogy én is szabaduljak állandó szabadságvágyam örök börtönéből, és szeressek. Akkor szabadulok saját magam isteneinek szűk kereteiből, hogy egyedül a végtelen és örökkévaló Istennek engedelmeskedjem.

(Győri Péter Benjámin)

2020. május 11.

Napi ige

Tágabb családunkban az egyik értelmes, kedves kislány – alig két-három éves volt akkor – furcsa dolgot művelt: rugdosni kezdte a porszívót. Nagy kárt nem okozhatott benne, de mégis föltűnt a szüleinek, hogy ugyan mi válthatta ki ezt a különös viselkedést. Anyukának a következő takarításkor bevillant: hiszen én a lábammal szoktam kikapcsolni, amikor végeztem a nagyszoba szőnyegével! A gyermek látta a mozdulatot, de nem értette, hogy mire való.

Mi az érdekes ebben? Az, hogy rámutat a tanulás legalább két fontos tényezőjére: az utánzás és a magyarázat szükségességére. Nem elég jó példával elöljárni, nélkülözhetetlen, hogy a hátteret, a motivációt, az értelmezést is megadjuk.

„Isten, saját fülünkkel hallottuk, elbeszélték nekünk apáink, mit vittél véghez napjaikban, a régi időkben.” (Zsolt 44,2)

„Mária… leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét.” (Lk 10,39)

Tegyük fel, hogy egy távoli galaxisban intelligens lények élnek, és ellátogatnak a Földre! Alaposan mindent szemügyre vesznek: városainkat, viselkedésünket, szokásainkat. Többek között azt figyelhetnék meg, hogy vannak bizonyos épületek, ahova a gyerekek, fiatalok az év nagy részében minden nap eljárnak, és ott padban ülve nagyon sok időt töltenek. Magyarországon például legalább tíz évet mindenki eltölt iskolába járással.

Milyen következtetést vonhatna le ebből? Hármat bizonyosan. Egyrészt azt, hogy valami nagyon fontos dologról van szó, ha hosszú éveken át nap mint nap ekkora figyelmet kell rá fordítani. Úgy tűnik, ahhoz, hogy az ember el tudjon igazodni a világban, rendkívül fontos a tanulás. Az előző generáció tudásának, tapasztalatainak átadása. Akár vírusjárvány idején is meg kell oldani. Másrészt azt, hogy az ismeretek elsajátításához fontos a beszéd. Nem elég a ráutaló magatartás. Persze, kell a gyakorlat is, de magyarázat nélkül értelmezhetetlenek a tetteink. Harmadrészt – megfigyelve azt, hogy mit tanítunk az iskolában – föltűnne nekik, hogy nagy gondot fordítunk az ismeretanyag elsajátítására, de aránytalanul keveset arra, hogy az élet hátterét, értelmét, Alkotóját megismerjük.

Ahhoz, hogy Istent megismerjük, és hozzátartozói, családjának része legyünk, szükséges, hogy sajátunkká legyen mindaz az élmény és magyarázat, amelyet népe az előttünk élt generációk során Vele átélt, és az a magyarázat, az az értelmezés, amelyet Ő adott. Három nélkülözhetetlen eszköze van ennek: ige, imádság és közösség, méghozzá Jézusban hívő közösség.

Egy olyan világrészen élünk, ahol már sok nemzedék életéből kimaradt a mai zsoltárversben említett mozzanat: atyáink nem beszélték el nekünk, mivel már az ő atyáiknak sem mondta el senki. A Biblia világosan megmutatja, hogy a történelem folyamán milyen tragikus következményekkel járt, amikor ez az élmény- és magyarázat-átadás elmaradt.

A másik igevers viszont arra mutat, hogy hogyan lehet ezen az állapoton segíteni: leülni Jézussal, és hallgatni őt. Hogyan? Ige, imádság, közösség. Ige nélkül nem lenne pontos ismeretünk Istenről, imádság nélkül nem lenne kapcsolatunk vele, közösség nélkül félreértenénk és nem lenne élményünk; nem fordulna át tettekbe, nem válna életünkké.

Mária példája ellenpontozza korunk nagy kísértését: a „magam módján”-hitet. De erről talán holnap…

Kívánok jó üldögélést Jézus lábainál – hogy megtaláljuk az egyetlen igazán szükségeset! (Ld. Lk 10,38–42!)

(Győri Péter Benjámin)

2020. május 9.

Napi ige

Akit szeretünk, azt „megtanuljuk”. Ha valaki – mondjuk – egy íróért rajong, akkor elolvassa minden művét. Valószínűleg szó szerint idézni tud a műveiből. Egy-egy helyzet vagy érzés leírásakor elkezdi „használni” annak a szerzőnek a szófordulatait. Fölveszi a gondolkodásmódját. Egy idő után nem csak azt tudja, hogy az illető mit írt erről vagy arról, hanem azt is, hogy mit írt volna – mit írna – itt, és most, ebben a helyzetben. Fiatalok kedvenc zenészeik stílusát veszik magukra – „fölveszik”, hozzá hasonlóan viselik a frizurát…

„Mert megáldotta kezed minden munkáját Istened, az Úr…” (5Móz2,7)

„Márpedig a sáfároktól elsősorban azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon.” (1Kor 4,2)

Isten karaktere, szándékai, szokásai a Biblián keresztül ábrázolódnak ki: ahogyan egyes emberekkel, népével és más népekkel törődik, beszél hozzájuk, irányt mutat nekik. Különös példatár Izráel népének a pusztai vándorlása, de természetesen a legtisztábban akkor látszik, milyen Isten, amikor Jézusra nézünk, akinek a személyében emberré lett. Ha figyeljük, mit tanított, hogyan viselkedett különféle helyzetekben, hogyan élt tökéletes életet és érdek nélküli, hamisítatlan szeretetből hogyan áldozta oda magát értünk, akkor látjuk Isten szíve közepét. Az igét olvasva egy idő után elkezdünk mi is Isten logikája szerint gondolkodni, értékelni a helyzetet, hozzá igazodva meghozni döntéseinket.

Azonban Isten még ennél is sokkal többet szán nekünk. Nem azt várja, hogy megértsük, hogy előírásait betartsuk, parancsait teljesítsük és kövessük Jézus példáját. Bár fontos, nélkülözhetetlen Isten megismeréséhez, hogy „fölvegyük a szokást”, és „megtanuljuk” Őt. Hogy elkezdjük a magunk szempontjai fölött meglátni Isten távlatait is.

De egészen más, illetve sokkal több valakinek a gondolkodását ismerni és utánozni, mint őt magát személyesen ismerni, és szeretni, imádni, közösségben lenni vele. Ismerhetem az író összes művét úgy, hogy vele személyesen még soha nem találkoztam. A földi celebekkel kapcsolatban megtörténhet, hogy távolról szimpatikus, közelről látva, igazán megismerve kiderül, hogy önző, kiállhatatlan… Istennel más a helyzet: minél közelebb kerülök hozzá, annál inkább kiderül, hogy milyen tiszta és mennyire tökéletes a szeretete.

Az a különleges hír, hogy Isten nekünk nem csak utasításokat ad az igén keresztül, hanem magát adja. Hogy szenvedélyesen szeressük ne azt, amit ad, hanem Őt magát. A mai két ige – többek között – erre mutat. Isten népének a pusztai vándorlás idején nem csak a Tízparancsolatot akarta megtanítani, hanem naponkénti közvetlen élményük volt, hogy Isten milyen: hogyan szeret, hogyan gondoskodik, milyen következetes. Hogy bár érthetők Isten szándékai úgy általában, de a Vele való kapcsolat mégsem válhat gépiessé, automatizmussá. (Ld megelőző versek, előző fejezet vége!) Itt éppen azt magyarázza, hogy hogyan következik Isten áldásából az, hogy másokkal hogyan bánjanak. A másik igében a „sáfár” több, mint menedzser, aki fölötte és kívül áll azon a vagyonon, amelyet kezel. A sáfár mintegy családtag: ami a gazdájáé, az az övé is, és tudatában van annak, hogy neki nincs igazán sajátja, hiszen mindent a gazdájától kapott. A gazdáéval azonos a szándéka, egy a szíve. Hogy hogyan viselkedünk kapcsolatainkban, hogyan bánunk vagyonunkkal, hogyan kezeljük a nehéz helyzeteket, abban egyszerre igazít el bennünket Isten általános útmutatása, „szokásos” logikája és személyes vezetése. Ha egy hírességgel való találkozás egy életre szóló élmény tud lenni, hogyan formál át, ha Jézust megismerhetem személyesen, és minden nap vele járok?

(Győri Péter Benjámin)

2020. május 8.

Napi ige

„Teljesedjék be rajtam irgalmad, hogy éljek…” (Zsolt 119,77)

„Simon anyósa lázasan feküdt, és azonnal szóltak felőle Jézusnak. Ő pedig odalépve megfogta a kezét, és talpra állította, úgyhogy az asszonyt elhagyta a láz…” (Mk 1,30–31)

Minél többet tudunk, minél több mindennek vagyunk a birtokában, annál inkább gondoljuk azt, hogy tudásunkkal, vagyonunkkal kézben tarthatjuk az életünket. Koronként változnak az eszközök, de a lényeg, hogy az ember valahogyan úrrá tudjon lenni az életét fenyegető veszélyek fölött. A világ nagy részén az embereknek naponkénti tapasztalata, hogy erre képtelenek vagyunk. Ezúttal a koronavírus-helyzet mindannyiunkat szembesít azzal, hogy milyen kevés is elég ahhoz, hogy akár egész országok elveszítsék a biztonságukat.

Megkapó a szemtanú megfogalmazása: „szóltak felőle Jézusnak”. Mi hiányzik ebből? Az a konkrét kérés, amellyel Jézust mintegy utasították volna arra, hogy mit tegyen. Jézus nem eszköz, hanem Úr. A keresztyén hit nem arra szolgál, hogy Jézust kívánságaink eszközévé tegye, hanem életünk urává. Egyszer minden ember életében el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor végre „szól Jézusnak”. Nem azért, hogy pusztán a láz elmúljék, hanem azért, hogy vége Ő legyen az Úr az életünkben.

Azt pedig külön izgalmas kaland átélni, hogy ha szabad kezet kap, akkor mit tesz az otthonunkban, a bajainkkal, az életünkkel…

(Győri Péter Benjámin)

Tiszaparti palackposta – 4. rész: Hogyan állhat helyre a kapcsolatunk Istennel?

2020. május 7.

Napi ige

Csak még pár percet várjatok! A következő domb után már látni fogjátok. Ilyen csodás szép látványban még nem volt részetek. Valahogy így biztathatták az idősebb hazatérők az ifjabbakat a babiloni fogság után az úton.

„De te bűnbocsátó Isten vagy, kegyelmes és irgalmas, akinek türelme hosszú, és nagy a szeretete…” (Neh 9,17)

„Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2,13)

A fogság előtt azt tartották, hogy aki nem látta Salamon templomát, még nem látott igazán szépet. Távoli országok királyai is csodájára jártak.

A hazatérők azonban mélyen csalódtak. Romokban hevert a templom, a város és az egész ország. Elfogta őket a „Hufnágel-szindróma” (ha valaki nem tudja, mi az, kérdezzen, megmondom): mégiscsak ott „kellett volna” maradni. Hosszú évekig nem is történt érdemben semmi a helyreállítás érdekében. Mindenki próbálta megoldani az életét – ahogy lehetett. Ez önzővé is tette őket: miért foglalkozzam más bajával és a közös ügyekkel, ha még az én napi betevőm is bizonytalan?

Egy ország, egy emberi közösség jóléte azonban nem a külső körülményektől függ elsősorban, hanem a szívbeli állapottól. Sokszor gondoljuk, hogy például egy város akkor prosperál, ha megfelelő körülményeket teremtünk, és akkor majd az emberek szívesen költöznek oda. Vegyük észre: a körülmények megteremtése már következmény! A logika fordítva működik. Ha egy helyet otthonomnak tartok, ha az embereket szeretem, akkor dolgozom azért, hogy élhető hellyé váljék. Tegyünk egy embert vagy közösséget akármilyen nagyszerű körülmények közé – anélkül, hogy a szívükkel törődnénk –, s városukat csak fölélni, lelakni fogják. És fordítva: ha a szív rendben, akkor nem lehet olyan elhagyatott hely ezen a világon, amelyet ne tennénk otthonossá kitartó munkával.

A hazatérőknek három dolgot kellett helyre tenni. Első volt a templom, aztán a város(fal), azután a hétköznapi élet. Először az embereknek a hitét, az Istennel való kapcsolatát kell helyre tenni. Ahhoz igazodjék a közösségi élet: ez teremti meg a falakat, a közbiztonságot, a munkahelyeket… És meg kell tanítani magunkat arra, hogy a hitünket az abból fakadó keretek között hogyan élhetjük meg a leghétköznapibb területeken is.

Másképp is mondhatjuk. Nehémiás imádsága – a mai első igevers – fölidézi Isten népének a történetét. Ez végig Isten szeretetének, erejének, hűségének a története – miközben emberi oldalon hitetlenség, önzés, a kitartás hiánya látható. Az ok, ami miatt érdemes élni, városunk, országunk helyreállításán, szépítésén dolgozni, Isten hűsége, szeretete, ereje. Újra kell tanulni, hogy kicsoda Isten, hogy kikké teremtett és milyen küldetéssel bízott meg.

A templomokat valamikor a városok közepére építették – ezzel kifejezve, hogy a hétköznapi életet az Istennel való kapcsolat határozza meg. Újra az életünk közepévé kell tenni Istent – egyéni, családi és tágabb közösségi szinten. Ki tudja, milyen nehéz helyzet áll elő a koronavírus-járvány miatt!? Hogyan lesz kedvünk újjáépíteni az országot, emberi közösségeket? Mi ment meg bennünket az önzés fogságából?

Ha Isten hűségében gyönyörködünk! Ha elbizonytalanodunk, megfáradunk is, Ő hűséges marad. Erre mutat a második ige. Jézus személyében azért jött el – „gazdag létére szegénnyé lett, hogy mi az ő szegénysége által meggazdagodjunk” (2Kor 8,9). Az ember lelakta Isten világát, de ez a világ továbbra is az Övé. Ő itt otthon van, és mindent megtesz azért, hogy helyreállítsa. Akik osztoznak az Isten álmaiban, azok ugyanezt teszik – tekintettel az Ő hűségére.

Lehet, hogy ma is lesz részünk olyan találkozásban, amely nem sok jóval biztat. Talán feladatok tornyosulnak előttünk, amelyeknek nem sok értelmét látjuk. Emberi kapcsolatok, amelyekbe szívünk szerint nem tennénk már sokat. Mi lenne, ha most Isten hűségének szemüvegén keresztül néznénk rá ezekre?

(Győri Péter Benjámin)

Mikor lesznek újra templomi istentiszteletek?

A járvány-intézkedések enyhítésének hírére sokan rögtön szaladnának a templomba. Nem csoda. De sajnos egyelőre türelemmel kell lennünk. Egyházunk Püspöki Tanácsa május 4-én közzétette újabb iránymutatását az előttünk álló hetekre nézve. Ennek értelmében továbbra sem tarthatók nyilvános istentiszteletek és személyes részvétel mellet rendezett csoportos alkalmak. A Püspöki Tanács körlevelét ide kattintva olvashatjuk.

A találkozásig is fogadják szeretettel a szolnoki Lelkészkör ökumenikus istentiszteleteit vasárnap 10 és 18 órától a Szolnok TV-ben! A május 3-i istentisztelet megtekinthető a képre vagy ide kattintva.

2020. május 6.

Napi ige

„A Napra lehet nézni, de rá nem.” Túlzó ez a mesékben előforduló mondás.

„A sötétséget világossággá változtatom előttük, a göröngyös utat egyenessé.” (Ézs 42,16)

„Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogat minket a felkelő nap a magasságból, hogy világítson azoknak, akik a sötétségben és a halál árnyékában lakoznak, hogy lábunkat a békesség útjára igazítsa.” (Lk 1,78–79)

A mi bolygórendszerünk központi csillaga, a Nap nem a legfényesebb, ha összehasonlítjuk a világmindenség megszámlálhatatlan csillagával. Szabad szemmel mégsem tanácsos belenézni, ha valaki utána még mást is látni akar. Noha minden energia forrása és mindent ezen a Földön valami módon a Nap világít meg, még napfogyatkozás idején sem bámulhatjuk megfelelő szűrők nélkül, pedig ez csak egy Isten milliárdnyi teremtménye közül, s még csak nem is a legfényesebb. Akkor hogyan nézhetnénk közvetlenül a Teremtő szemébe? Amikor a Nap megjelenik az égbolton, akkor minden más elhalványul. Néha észre sem lehet venni, hogy az éjszakai sötétben ragyogó lámpák bekapcsolva maradtak, mert fényük elhalványul a Nap ragyogása mellett. Amikor az elvarázsolt királylányt megszabadítja szerelme, és megújult szépségben tündököl, akkor annyira ragyogóan gyönyörű, hogy a Nap fénye elhalványul mellette, és előbb lehet a Napra nézni, mint őrá.

A mai igékben két, egymástól jónéhány száz évvel élt próféta szólal meg, akik valami módon – látomások szűrőjén keresztül – lehetőséget kaptak arra, hogy az „igazi Nap” szépségébe, ragyogásába tekintsenek bele. Jézus érkezéséről szólnak: „meglátogat minket a felkelő nap.” Nyilvánvalóan képes beszéd – a Biblia sokszor hasonlítja Isten karakterét – szeretetét és igazságát – a világossághoz, szemben az ember Istentől elszakadt állapotával, a sötétséggel. Jézus magáról is így beszél: „Én vagyok a világ világossága; aki engem követ, sosem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága” (Jn 8,12). Az Ő személyében az igazi Világosság, a Felkelő Nap, minden igazi élet, szeretet és igazság forrása látogatott meg bennünket. Lényét az ember-lét „szűrőjén” keresztül nézhetjük – hiszen „letranszformálta” magát emberré – de még így is vakító a szépsége és ragyogása.

Napról napra olvassuk az igét, imádkozunk. Sokszor csak annyit kérünk, várunk Istentől, hogy életünk egy-egy apróbb kérdésében világosan lássunk, megoldást találjunk. És noha Istennek fontosak a mi kisebb ügyeink is, valójában az igazi, alapvető és legfőbb problémát, az örök sötétséget akarja megszüntetni. Mi sokszor csak elemet kérünk a magunk zseblámpájába, miközben ő mindent más megvilágításba akar helyezni. Gyökössy Endre megfogalmazása: „nagy gonddal a kis gondok ellen”. Vagyis elsősorban életünk igazi nagy problémáját, az Isten hiányát, a bűnt és halált kell rendezni. Megtérésre, újjászületésre van szükségünk, hogy elátkozott állapotunkból királyi szépségben ragyoghassunk. Életünk igazi nagy problémáját nem a hétköznapi kérdések jelentik. A békesség nem a körülményekben keresendő, hanem Jézus személyében. A felkelő Nap nem megszünteti a bennünket körülvevő világot, hanem megvilágítja, láthatóvá teszi az utat. Valójában erre van szükségünk. Hogy Jézust lássuk, megismerjük és Ő mindent más megvilágításba helyezzen. Ő legyen az út, az igazság és az élet – számunkra is.

Talán ilyen élménye lehetett Ady Endrének, amikor jól ismert versében (Az Úr érkezése) így ír: „És megvakultak/Hiú szemeim. […]/De őt, a fényest, nagyszerűt,/Mindörökre látom.”

Látom-e Jézust? Annyira annak látom-e, aki ő valójában – a Fényesnek, a Ragyogónak, a Napnak, az Igazságnak, az Útnak, az Életnek – hogy mellette minden más elhalványul? Hogy hiú szemeink bizonyos dolgokra vakká legyenek, miközben Őt mindörökre látjuk?

Ennek fényében nézzük, merre visz az út ma!

(Győri Péter Benjámin)

2020. május 5.

Napi ige

Két hír közül az egyik igaz. A világot senki nem teremtette, hanem csak magától jött létre. Ezért az emberi létezésnek nincsen semmi értelme. Az ember nem más, mint a természet vak erőinek összjátékából létrejött képződmény. Ennek a jól fejlett állatnak az élete semmivel sem értékesebb, mint egy szúnyogé, kavicsé vagy vírusé. Ezért nem létezik erkölcs, nincs olyan, hogy egészséges, és semmivel sem emberségesebb önfeláldozóan betegeket, éhezőket menteni, mint tömeggyilkosnak lenni.

A világot egy személyes lény szeretetből teremtette. Ezért az emberi létezésnek messze a lét és fajfenntartáson túlmutató, örök értéke van. Az ember Isten szemefénye, nem véletlenül van ezen a világon. Az ember része az anyagi világnak, de mérhetetlenül több, mint egy állat: van benne valami Istenből. Ezért az emberélet drága. Ezért nem mindegy, hogyan él, milyen döntéseket hoz, mivel tölti idejét. Ezért létezik abszolút igazság, létezik olyan, hogy tisztességes, egészséges.

„[Isten] egymaga feszítette ki az eget, lépdel a tenger hullámhegyein. Ő alkotta a Nagy Medvét és a Kaszáscsillagot, a Fiastyúkot és a Dél csillagait.” (Jób 9,8–9)

„[Krisztus] a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény előtt. Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok…” (Kol 1,15–16)

Nem, valójában senki nem hiszi el az első hírt. Legalábbis egyetlen ember sem éli úgy az életét, mintha ezt hinné. Ha Istenben nem hisz, keres magának más igazodási pontot, amely alapján értékesnek láthatja magát.Sokan úgy vélik, az Istenbe vetett hit szűklátókörűség. De melyik a szűkebb látókör? Tegyük fel, hogy valaki szerelmet vall, és ezt mondja: „Gyere ide, te elektronfelhő, mert a testemben végbemenő biokémiai folyamatok összessége azt az érzetet – illúziót – kelti bennem, hogy érdemes hozzád vonzódnom.” Vagy ezt mondani: „Szeretlek.” Melyik lát többet önmagába, és a másik emberbe?

Egy régi mondás szerint: Amikor a bölcs a Holdra mutat, a féleszű csak az ujjat látja.

A problémánk az, hogy bár a tekintetünk valami többet keres a dolgok mögött, és a világot szemlélve megsejtjük, hogy „kell lenni valakinek vagy valaminek” a háttérben, az arcát nem tudjuk magunktól, pusztán a természetet vizsgálva fölfedezni. Ezért jött el közénk személyesen, amikor Jézusban emberré lett. Amikor Jézusra nézünk, akkor látjuk, hogy valóban a szeretet áll e világ mögött. Hogy valóban létezik igazság – nem marad bűn büntetlen –, és igazán létezik önzetlen, tiszta és érdek nélküli szeretet, amelyet Isten végletesen komolyan gondol. Jézus személye az egész világ értelmezésének a kulcsa. Ahhoz, hogy életünk értelmét megtaláljuk, Őt kell személyesen megismernünk. Nem csupán a tanítását elsajátítani, hanem személyes barátságában élni.

Mindennek a legmesszemenőbb következményei vannak. Életünk legapróbb részleteinek is örök jelentősége tárul föl.Hogyan nézek azokra, akikkel ma találkozom, feladataimra, amelyeket ma kell elvégeznem, hogyha a hír igaz, hogyha minden sejtésem Jézus személyében igazolódott be? Hogyha az ő barátjaként élek?

(Győri Péter Benjámin)

2020. május 4.

Napi ige

Mit tennénk, ha mi lennénk a szerencsés nyertesek? Létezett régebben egy rádióműsor, amelyben a stáb az utcán találomra megszólított valakit, s fölkínálta neki egy nagy álomutazás lehetőségét. Egy feltétel volt: ott, helyben meg kellett hozni a döntést. Arra sem volt lehetőség, hogy az illető hazamenjen és elhozza a csomagját.

„[Akiket] összegyűjtött a különböző országokból; keletről, nyugatról, északról és délről… Adjanak most hálát az Úrnak szeretetéért, az emberekkel tett csodáiért…” (Zsolt 107,3; 8)

„A szolga aztán jelentette: Uram, megtörtént, amit parancsoltál, de még van hely. Akkor az úr ezt mondta a szolgájának: Menj az utakra és a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam.” (Lk 14,22-23)

Sokan egész életükben azt várják, hogy rájuk mosolyogjon a szerencse. Mások egész életükben küzdenek azért, hogy elérjenek egy áhított állapotot. Mint a szamár elé tartott répa, a beteljesült álmok, a boldogság mindig távolabb kerül, amikor már éppen kezdene minden egyenesbe jönni.

A Lukács 14. a „vacsorás” fejezet. Érdemes elolvasni az egészet, de legalább a 15–24. verset. Jézus vendégségben van. Ahogy lenni szokott, beszélgetés közben több téma is fölvetődik. Jézus tanítását hallgatva az egyik vendég felsóhajt: „Boldog az, aki Isten országának vendége.” De jó lenne, ha egyszer végre én is a szerencsések közé tartozhatnék! Jézus erre egy példázatot mond. Az Isten országát egy nagy ünnepi lakomához hasonlítja. Ennek tulajdonképpen mind meghívottjai vagyunk. Döbbenet, hogy miért nem tudjuk a döntést meghozni, és teljesen Istenre bízni magunkat!? A kifogások a szokásosak: a föld, az „öt iga ökör” és a „most nősültem” azokat a jellegzetes – egyébként nagyszerű – dolgokat jelképezik, amelyek a leggyakrabban közénk és Isten közé állnak. Vagyon, munka, család. Pénz, hivatás, emberi kapcsolatok. Jó dolgok, de az ember hajlamos az ajándékozó helyett az ajándékot imádni. Ezek végül kivétel nélkül mind csalódást okoznak és kevésnek bizonyulnak arra, hogy az élet célja legyenek.

A meghívottak másik körét, akik – hétköznapi értelemben – a kevésbé szerencsések közé tartoznak, hiszen a vagyon, a munka és a kapcsolatok terén szegények, végül szintén „kényszeríteni” kell, hogy részt vegyenek a nagy vacsorán. Ugyan miért? Az első kört az akadályozza, amije van, a másikat az, hogy neki nincs. Előbbiek nem becsülik sokra Jézust, utóbbiak magukat nem tartják méltónak. Az első csoportnak értéktelen, a másiknak hihetetlen, hogy Isten vendége legyen. Lehet, hogy utóbbiaknak könnyebb igent mondani? Lehet, hogy időről időre azért jönnek az életünkben terhelések, mert Isten rá akar mutatni, hogy biztonságérzetünket rossz alapokra helyeztük? Hogy „kényszerít” bejönni?

Ahhoz, hogy Isten országának vendége lehessek, Jézust kell látnom. Őrá nézve azt láthatom, hogy milyen értékes vagyok neki. Nem habozott, hanem vagyonát, idejét, életét rám áldozta. Én vagyok a kincse, munkájának motivációja és „nagy szerelme”. Ha Őt és az Ő szeretetét teszem kincsemmé, életemmé, szerelmemmé, akkor lehetek Isten országának vendége. Pál apostol azt írja: „Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,15)

Ma ránk mosolygott a szerencse! Még van hely. Mi lenne, ha minden mai ajándék mögött az ajándékozó arcát keresnénk és benne gyönyörködnénk?

(Győri Péter Benjámin)

A Tiszaparti palackposta 3. epizódja: Mi a baj a világgal?

2020. május 2.

Napi ige

A betegségekre leggyakrabban a tünetek alapján következtetünk. Nem a tünetek jelentik az igazi veszélyt, hanem a hátterükben álló betegség. Jó esetben a kezelés az alapbetegség gyógyítására irányul, nem pusztán a tünetek megszüntetésére. Nehezebb ügy, ha a tünetek nagyon sokfélék. Ha egy betegségnek nem csupán egy-két jellegzetes megnyilvánulása van. Tudtuk-e, hogy például az unalom, vagy az elégedetlenség is egy súlyos betegség tünetei?

„Ne vess el orcád elől, szent lelkedet ne vedd el tőlem!” (Zsolt 51,13)

„Hálát adunk mindenkor Istennek, a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyjának… Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába…” (Kol 1,3; 13)

Hogy éreznénk magunkat, ha mi lennénk az ország leggazdagabb embere, a legnagyobb és legszebb házban laknánk, minden vállalkozásunk sikeres volna, és mindenünk meglenne, amit csak szeretnénk? Hogyha – mindehhez még – a kezünkben volna az egész ország alakításának minden eszköze: pénz, hatalom, kreativitás. Olyan barátaink volnának, akik a tűzbe is értünk mennének. Dolgozni nem kényszer volna, hanem lehetőség. Hogyan éreznénk magunkat?

Nos, az ember, akiről szó van, az idézett Zsoltár szerzője – Dávid király – unatkozott. (Érdemes az egészet elolvasni.) Továbbra is úgy érezte, hogy még valami hiányzik. És megindul a lejtőn. Unalmában, belső hiányérzete miatt egyre vakmerőbb és gátlástalanabb dolgokra vetemedik. Elcsábítja más feleségét, majd az események tragédiába torkollnak (ld. 2Sám 11–12).  A „szürke átlagember” még ringathatná magát abban a tévhitben, hogy folytonos hiányérzete a körülmények elégtelenségéből fakad – de ez óriási tévedés. Ha megfigyeljük a mindenkori „királyokat”, a leghíresebb, leggazdagabb, legsikeresebb embereket, akkor kitűnik, hogy a külsőségek csak tüneti kezelést adnak. A helyzet az, hogy az ember alapvetően kétféle módon élheti az életét: vagy az elégtelenség, vagy az öröm vonzásában. Folyamatosan a pokolban vagy mindig a mennyben. Vagy mindig Isten háta mögött, vagy a tenyerén. És a körülményeink akármilyen mennyeiek lehetnek, ha a szívünkben ott a pokol. Mindegy, hogy „luxuspokol” vagy „gulyáspokol”…

C. S. Lewis egyik megfogalmazása az emberi szív diagnózisáról: „[A pokol] általában harapós hangulattal kezdődik, s ekkor az embernek még alig van köze hozzá, talán még kritikus is vele szemeben. Aztán egy sötét órában az ember szinte akarja ezt a hangulatot, majdhogynem keresi. Ekkor még megbánhatod, s ki tudsz keveredni belőle. De eljöhet a nap, amikor már nem szabadulhatsz tőle. És akkor belőled már semmi sem marad: többé nincs lehetőséged még kritizálni sem ezt a hangulatot, de élvezni sem, csak a zsörtölődés, mint egy leállíthatatlanul működő masina.” (Lewis: A nagy válás)

E betegség miatt az ember – függetlenül attól, hogy vallásos vagy nem – ösztönösen szabadítót, megváltót keres magának. Valamit, ami enyhíti a tüneteket, mert azok elviselhetetlenek. Az embernek egyszerűen kell találnia valamit, amivel súlyos elégtelenségérzését csillapítja – bizonyítani akar. Amivel belső bizonytalanságát valahogy megnyugtatja – mert fél. A tünetek sorát folytathatnánk. Helyenként a Biblia ad egy-egy felsorolást (pl Gal 5,19–21).

Az idézett Zsoltár az emberiség egyik legszebb „rádöbbenési”, bűnbánati imádsága. Dávid megkapta a diagnózist, egy próféta szembesíti őt állapotával (ld. 2Sám 12,7). És akkor egyszeriben ráébred, hogy minden törekvése valójában Isten utáni vágy. Isten nem helyettesíthető mással.

Isten személyesen jött el embervilágunkba, hogy valódi szabadítónk legyen (Jézus neve ezt jelenti: Szabadító). Minden belső kórságunkat magára vette és magával rántotta a halálba – hogy mienk lehessen az ő tiszta szíve és élete. Őrá van szükségünk.

Melyik országban élek? Hol érzem magam: a mennyben, vagy a pokolban? Jézus a szabadító. Nem kicsavarja a kezünkből a pokol kacatjait, hanem ellenállhatatlan öröm vonzásával ragad meg. Ez az én élményem is mai feladataim közepette?…

(Győri Péter Benjámin)

2020. május 1.

Napi ige

Amikor aggódunk, akkor valami lenyűgözi, rabul ejti a szívünket. Nem enged szabadulni attól a gondolattól, hogy a biztonságunk veszélyben van. Valamit nagyobbnak látunk saját magunknál – de még Istennél is. Valami eltakarja előlünk Isten szeretetét és nagyságát.

Amikor aggódunk, akkor kételkedünk Isten szeretetében és erejében. Nem hisszük el, hogy Isten képes bármit megtenni – tehát kétségbe vonjuk hatalmát, és/vagy nem hisszük, hogy Isten képes bármit megtenni értünk – azaz: kétségbe vonjuk irántunk való szeretetét.

„Talán kevés ehhez az Úr ereje?” (4Móz 11,23)

Mindig figyeljünk oda, amikor Isten kérdez! Ugyanis olyankor nem őneki van szüksége információra, hiszen mindent tud. Hanem bennünket akar ráébreszteni valamire.

Ez a kérdés a pusztában hangzott el, amikor Izráel népe visszavágyott Egyiptomba, a húsosfazekak mellé. Már régen elfelejtették, milyen sanyarú rabszolgasorsban éltek, és hogy Isten milyen szeretettel és hatalommal mentette meg őket. Az ember emlékezete bizony nagyon véges és szelektív!

Nem tudom, hogy irigylésre méltó, vagy félelmetes Isten népének az élménye a pusztai vándorlás idején. Mindenesetre ott tényleg csak a puszta létük maradt. Igaz, voltak mögöttük tapasztalatok – mind Isten szeretetéről, mind pedig hatalmáról, hiszen Isten csodás módon megszabadította őket –, és volt előttük Isten-adta cél, az ígéret földje. De képtelenek voltak elhinni, hogy Isten valóban képes célba juttatni őket, és kétségeik támadtak Isten jó szándékait illetően. Visszavágytak a szolgaságba. Valóságosabbnak tűnt számukra a napi betevő, mint maga Isten.

Jézus mondja: „Figyeljétek a mező liliomait, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is… Ne aggódjatok tehát, és ne kérdezgessétek: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra?” (Mt 6,28–29; 31)

Ha Jézusra nézünk, akinek a személyében maga Isten járt közöttünk, akkor semmi kétségünk nem lehet sem Isten hatalmát, sem szeretetét illetően. Ha rá nézünk, akkor látjuk, hogy Isten mire képes – Ő a halálnál is hatalmasabb; és látjuk, hogy Isten mire képes értünk – szeretetből az életét sem kíméli, hogy megmentsen.

Az aggodalmaskodás nem felszíni hiba, hanem a szívünk végzetes földhözragadtsága. Elválaszt Istentől. Az aggodalmaskodás lelki vakság. Szükség van rá, hogy Jézus felnyissa a szemünket. Az egész teremtett világ Isten igehirdetésének a szemléltetése: liliomok, madarak…

Ha Isten öltözteti a mező virágait, ellátja a madarakat, akkor mennyivel inkább bennünket, akikért az életét is odaadta Jézusban! Jézus maga a bizonyíték Isten mindennél nagyobb hatalmára és szeretetére.

Amikor a szívünk kérdez: mit együnk? Mit igyunk? Kérdezzünk vissza Isten igéjével: talán kevés ehhez az Úr ereje? Kérdezzünk vissza Jézusra nézve: talán kevés ehhez az Úr szeretete?

(Győri Péter Benjámin)

2020. április 30.

Napi ige

A mai gondolkodás szerint a „szív” az érzelmek központja. A mai ember számára a saját érzései jelentik az iránytűt. Az a helyes, az az igaz, amit annak érzek. Klasszikus idézet: „jól csak a szívével lát az ember”.

„Milyen jó az Isten Izráelhez, a tiszta szívűekhez!” (Zsolt 73,1)

„Szeretteim, ha pedig a szívünk nem ítél el, bizalommal szólhatunk Isten előtt; és amit csak kérünk, megkapjuk tőle, mert megtartjuk parancsolatait, és azt tesszük, ami kedves őelőtte.” (1Jn 3,21–22)

A Biblia azonban rámutat, hogy az ember belső megérzése meglehetősen befolyásolható és eleve elfogult műszer. Alapvetően rosszul működik. Ráadásul a bibliai szóhasználatban a szív nem az érzelmeket jelenti, hanem az ember lényének, személyiségének a központját. Azt, hogy az ember mire van egész lényével ráhangolódva, mi hajtja, mi az, amin csüng, amitől az élete függ. Mit imád, mi az istene. Az érzelmeink ehhez képest „jeleznek”.

Ahogyan egy iránytű normális esetben a Föld mágneses mezejéhez igazodik, úgy az ember szíve egészséges esetben – eredeti rendeltetése szerint – Istenre mutat, hozzá igazodik. Sajnos azonban egy velünk született rendellenesség miatt az alapértelmezett beállítás hamis irányt mutat. Ezt nevezi a Biblia bűnnek. Ahogyan az iránytű mutatóját egy egészen kis fémtárgy képes eltéríteni, a mi szívünkhöz a legközelebb – alapértelmezett beállításban – nem Isten áll. Nem Istenhez igazítjuk magunkat, hanem helyette valami másban keressük az örömünket, boldogságunkat, az igazodási pontokat. Ezért nem megbízhatók az érzelmeink sem. Hajlamosak vagyunk Istent megkerülni, vagy csupán eszköznek látni arra, hogy segítségével a saját céljainkat elérjük. A bűn miatt torz képet mutatnak az érzelmeink.

A Jn 3,1–3 arról beszél, hogy hogyan gyógyul meg az ember szíve: ha meglátja Isten szeretetét, és az minden más szeretetet felülír benne. Ha fölismeri, hogy a legfőbb cél, igazodási pont Isten. Fölébred benne a vágy, hogy egész lényével hozzá tartozzék. És akkor végre elhiszi, hogy Isten gyermeke vagyok, nem ellenségnek vagy eszköznek látom őt saját céljaim elérésére nézve, hanem az én vágyaim és céljaim összhangba kerülnek ővele. Nos, ekkor merülhet föl az a probléma, hogy egyszeriben kitűnik a saját belső világomról, hogy mennyire eltér az Isten-i nagy álmoktól. Milyen kicsinyes és szennyes vagyok. Ekkor van szüksége a szívemnek arra, hogy vigasztaljam: „és akkor az ő színe előtt azzal biztatjuk a szívünket, hogy bár a szívünk elítél, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud. Szeretteim, ha pedig a szívünk nem ítél el, bizalommal szólhatunk Isten előtt; és amit kérünk, megkapjuk tőle…” (1Jn 3,19–22)

Naponta, újra és újra ki kell takarítani a szívünk környékét, hogy tisztán lássa Jézust. Hogyan látom magamat, a körülöttem élőket, feladataimat, hogyan alakítja érzelmeimet, ha szívemet mindenekelőtt Jézus szeretete vonzza? (Ld. 1Jn 3,2–3 és 23!)

2020. április 29.

Napi ige

Egy régi anekdota szerint egy ember találkozott három emberrel, akik egy-egy kőtömb előtt ültek, kezükben véső és kalapács, azzal kopácsoltak. Megkérdezte tőlük, hogy mit csinálnak. Az egyik azt válaszolta: „Faragom ezt a követ. Dolgozom.” A másik azt mondta: „Dolgozom, faragom ezt a követ, hogy megkeressem magamnak és családomnak a napi betevőt.” A harmadik így felelt: „Katedrálist építek.”

„Tedd meg mindazt, ami a kezed ügyébe esik, és amihez erőd van…!” (Préd 9,10)

„[Legyetek] a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a Lélekben buzgók: az Úrnak szolgáljatok.” (Rm 12,11)

Minden hit kérdés. Mindenkinek van egy alapvető, mindent átfogó meggyőződése, amelynek mérlegén minden mást megmér. Mindenkinek van egy szemüvege, amelyen keresztül nézi a világot. Ez a hite. A hite alapján állítja föl az élet kérdéseiben a rangsort: hogy minek mekkora jelentőséget tulajdonít. Az ember hite – bármi legyen is az – totális igénnyel lép föl az élet minden területére nézve.

A mai két ige – ha megnézzük a szövegösszefüggést – rámutat, hogy az egész életünk, annak minden területe annak fényében kap értelmet, hogy mit „látunk bele”. Ahogy az anekdotában a három kőfaragónak nem a munkája külső körülményeiben rejlett a különbség, hanem a hitében. Mindegyik más istent imádott, annak dolgozott. Persze az, hogy az ember „mit lát bele”, nem tetszőleges, nem lehet önkényes. Nem lehet a három kőfaragónak egyszerre igaza! Az ige arra vezet, hogy fölismerjük – azt lássuk bele – amit Isten bele teremtett. Az ember eredeti hivatása, amire Isten teremtette, nem annyi csupán, hogy a létezését valahogy fönntartsa, hogy a hivatásában így vagy úgy helytálljon, de még csak nem is az, hogy becsületes, tisztességes ember legyen. Hanem az, hogy Isten-i álmokban osztozzék, és azokat valósítsa meg.

Minden korszaknak megvan a maga sajátos kísértése arra, hogy hogyan szűkítse le az emberi életet valamilyen „csökkentett üzemmódra”. Voltak korok, amikor az embert a családja mérte meg. Gyermek nélkül értelmetlen volt az élet. Vagy volt, amikor az számított embernek, aki dolgozott – a munkanélküliséget egyenesen büntették. A mai világnak is megvan ez a csalafintasága. Azt mondja, hogy az ember hite magánügy. Hogy magában, otthon mit hisz, az az ő dolga. De hitbeli meggyőződését ne vigye ki a közösségi életbe, ne vigye bele a hivatásába, a közéleti szerepvállalásába.

Azzal, hogy Jézus személyében Isten eljött közénk emberi testben, megküzdött az emberi élet minden dimenziójáért. Az evangélium örök távlatokba helyezi a munkánkat, az emberi kapcsolatainkat, magánéleti kérdéseinket, azt, ahogyan a pénzünkkel bánunk, ahogy a közéletben megnyilvánulunk. Istennek számít az élet minden területe. Minden, amit mondunk, teszünk, gondolunk, a legapróbb részlet is istentisztelet (Rm 12,1). Ha netán megszürkült volna az élet, és elveszítettük volna a lelkesedésünket a munkánkat illetően, vagy az emberi kapcsolatainkban, akkor mondjuk el a lelkünknek, hirdessük az igét a szívünknek: mindennek örök jelentősége van!

(Győri Péter Benjámin)

2020. április 28., kedd

Napi ige

A járványhelyzet miatt több sporteseményt elhalasztottak. Versenyzőink egy része lehetőséget lát ebben: több idő marad a felkészülésre, s így nagyobb esély arra, hogy a legjobbat hozza ki magából – ahogy mondani szokták – teljesen „odategye magát”. Nem lehet tessék-lássék módon, félgőzzel versenyezni. A szurkolók abban gyönyörködnek, ha látják teljes erőbedobással küzdeni az övéiket.

„Most azért keressétek szívvel-lélekkel Isteneteket, az Urat!” (1Krón 22,19)

„Úgy fussatok, hogy elnyerjétek [a versenydíjat].” (1Kor 9,24)

Érdekes, hogy a sportversenyeket eredetileg istentiszteleti alkalmaknak tekintették. Innen ered az olimpia elnevezés is: az Olümposz hegyén lakó istenek tiszteletére rendezett játék.

A mai igék arra mutatnak, hogy a hívő ember az egész életét, annak minden területét, mozzanatát úgy éli meg, hogy azzal az egy élő Istent dicsőíti, Őt imádja. Az Ő tiszteletére teszem, amit teszek, mondom, amit mondok, és olyan módon, hogy ő gyönyörködjék benne. Pólónkon ott virítanak az Ő országának színei. Ahol a mi erőbedobásunk révén győz Isten szépsége, igazsága és szeretete a gyanakvás, a bűn, a hazugság és közöny fölött, ott felcsendül annak az örök országnak a himnusza. Mások is belepillanthatnak annak az országnak a működési logikájába, Isten lényének szépségébe és erejébe. A lelátókon előttünk járt győztesek, – és ahogy a Biblia sejteti – angyalok és más teremtmények egész serege szurkol nekünk.

Az ószövetségi igevers háttere is ez. Dávid király mindent megszerzett, összegyűjtött, előkészített, hogy fia, Salamon megépíthesse a templomot, amely az Istennel való találkozás helye. Ott Isten szépsége, igazsága és szeretete válik láthatóvá. Salamonnak csak egy dologra kell összpontosítani: mindent Isten dicsőségére tegyen abból a „készletből”, amit Dávid megszerzett és fölhalmozott.

A Zsid 12,1–3-ban biztatást kapunk, és látjuk győzelmünk garanciáját: Jézus már megszerezte a győzelmet, kitartott a végsőkig értünk. A mi életünk tisztán Isten imádata. Nem azért küzdünk, hogy elérjünk valamit, hanem azért, mert már megkaptunk mindent. Előttünk járt Jézus. Minden elő van készítve, hogy mi magunk is Isten temploma legyünk, és Isten Lelke lakjék bennünk (1Kor 3,16). Ezért Pállal és a többi „atlétával” együtt teljes erőbedobással futunk, Isten dicsőségére élünk a biztos győzelem tudatában (1Kor 9,24–27).

Más kameraállásból, nagyobb látószögből nézve a mi egész életünk csak előkészülete a nagy istentiszteletnek, Isten örök országának, ahol már nem lesz templom, mert Isten személyes jelenlétét mindenhol élvezhetjük.

Hajrá, Jézus atlétái!

(Győri Péter Benjámin)

2020. április 27., hétfő

Napi ige

„Az ember és a felesége elrejtőzött az Úristen elől a kert fái között.” (1Móz 3,8)

„Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atyám!”” (Rm 8,15)

„Ejha, micsoda rend van a szobádban! Te, mondd csak: mi volt az iskolában!? Csak nem valami rossz jegyet kaptál?”

Ismerős? A másik változat, amit a régi bölcsesség fogalmaz meg: gyanús, ha nagy a csönd a gyerekszobában.

Kétféleképpen lehet a viszonyunk Istennel, és a Vele való kapcsolatunk kihatással van minden más kapcsolatunkra is. Istennel vagy szolgai, vagy gyermeki viszonyban vagyunk.

A Biblia az Isten és az ember kapcsolatának a története. Elmondja, hogy Isten bennünket arra teremtett, hogy Vele bizalmas, közvetlen és őszinte kapcsolatban legyünk. Élvezzük a társaságát, osztozzunk Vele a lelkesedésben és örömben, amelyet a világ alakítása jelent. Terveink, álmaink és kreativitásunk szabadon szárnyaljanak, és minden képességünkkel vegyünk részt az ő világot fenntartó és formáló munkájában. A másokkal való kapcsolatunkat is ugyanez a szabadság jellemezze.

Az első igevers a történetnek azt a mozzanatát mutatja, amikor az ember már éppen szakított Istennel. Elindult azon az úton, hogy megpróbálja azt a szabadságot, örömöt és kiteljesedést Isten nélkül, Vele szemben megélni. Egyszeriben minden megváltozik. Az eddigieket fölváltja a rossz lelkiismeret, félelem, szégyenérzet. Isten ugyanazzal a szeretettel keresi az embert, de az ember megretten, gyanakszik és elrejtőzik. El sem bírja viselni Isten közvetlen jelenlétét. Ezért Isten nem is erőlteti a dolgot: egy időre kénytelen bizonyos távolságot tartani az embertől. Ruhát készít a szégyentől vacogó embernek – aki innentől a másik embertől is fél, érzi, hogy takargatni valója van. Az ember fél, hogy megsérül a másik emberrel való bizalmas kapcsolatban – s félelme nem is alaptalan.

Megfigyeltük, hogy milyen mélyen bennünk van az a szokás, hogy például arra, aki fölöttünk áll, vezető, alapértelmezett beállításban gyanakszunk? Ferde szemmel nézünk azokra, akikre az életünket bíznánk: gyerekek a tanárokra, felnőttek a főnökre… a bizalmatlanság és félelem hatja át az emberiséget. Isten kiűzi az embert az Édenből, mert nem bírná ki a szépségnek és tisztaságnak a látványát sem. Egyszerre büntetés és tapintat…

A másik ige már arról szól, hogy hogyan állhat helyre ez a megromlott viszony. Hogyan lehetünk rabszolgából gyermekei, akik felhőtlen örömmel vetik magukat Atyjuk karjaiba, amikor hallják közelgő lépteit. A Szentlélek által, Aki a szívünkre beszél, és megvigasztal. Jézusra mutat, akinek a személyében Isten ember-gyermekké lett. Ő volt az a gyermek, aki Atyja akaratát tökéletesen betöltötte – mégis helyettünk átélte a teljes kiűzetést, amikor a kereszten a mi bűneink miatt szenvedett. Mindezt azért, hogy mi újra Isten gyermekei lehessünk. Hogy újra élvezhessük Isten társaságát.

Hogyan áll helyre a kapcsolat? Hogyha hiszünk a Szentlélek szavának, és elfogadjuk a tiszta lelkiismeretet, a helyreállított gyermek-státuszt.

Szokjuk meg ezt az új helyzetet! Gyakoroljuk, milyen Isten gyermekének lenni! A félelmet és gyanakvást hadd győzze le a szeretet, az öröm és a bizalom.

(Győri PB)

2020. április 25., szombat

Napi ige

„Mert újra örömét leli majd az Úr abban, hogy jót tegyen veled, ahogyan örömét lelte atyáidban…” (5Móz 30,9

Jézus mondja: „Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben, ahogyan én mindig megtartottam az én Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljes legyen.” (Jn 15,10-11)

Iskolás koromban sokszor igen nehéz iskolatáskával a hátunkon, tornazsákkal és egyéb felszerelésekkel a kézben görnyedve bandukoltunk a buszmegálló felé. Irigykedve néztük nagybátyámat, akinek éppen csak akkora táskája volt, hogy a bérlete és az uzsonnája elférjen benne. Azzal biztatott, hogy amíg az ember iskolába jár, kénytelen a hátán hordani a tudományt, de amikor már minden a fejében lesz, akkor már nem kell majd a nagy táska. Délutánonként néha megengedte, hogy az előszobában tegyünk egy kört az ő könnyű kis táskájával a kezünkben.

Nos, valahogy így van a Biblia nagy történetében. Isten azt szeretné, ha az ő szándékai – törvényei – a szívünkben lennének. „Kívülről” tudnánk (érdekes, hogy magyarul így mondjuk: „kívülről”; az angol azt mondja: „by heart”, vagyis: „szív szerint”, szívből), és egyet akarnánk vele.

A szívünk makacsul ellenáll. Az Ószövetségben Izráel népét csodás jelek, erő- és szeretetdemonstrációk közepette szabadította meg Egyiptomból. Amikor beléphettek volna az ígéret földjére, mégsem volt elég bátorságuk, nem bíztak eléggé Istenben. Nem tanulták meg, el sem hitték. Ezért újra hátukra kellett venni az iskolatáskát, és 40 évi külön képzés, a pusztai vándorlás következett, ahol nap mint nap gyakorlati oktatásban részesültek az Isten iránti bizalomból, hiszen a napi betevőjüket sem kereshették, termelhették meg, egészen Istentől függött az életük. A négy évtizedes vándorlás végén, újra az ígéret földjének kapujában Mózes átismételteti velük a tanultakat. Arra inti őket, hogy amikor majd megszűnik az átmeneti állapot, és az élet végre a normális kerékvágásba zökken, akkor se feledkezzenek el a tanultakról. Tartsák meg az Istenben való bizalmat, s ennek jeleként a parancsolatait, az élet egészséges működési rendjét. Sok-sok törvénytől degeszre tömött táskával lépnek be. Komoly figyelmeztetésekkel, hogy mi történik, ha letérnek az útról (ld. 5Móz 27-31). De mindhiába. Az emberi szív nehezen változik.

Mózes még egy ígérettel köszön el a néptől. Azt mondja, nincs ember, aki elég jó ahhoz, hogy kibírja Isten közvetlen jelenlétét, de „prófétát támaszt atyádfiai közül Istened, az ÚR, olyant, mint én, őreá hallgassatok” (5Móz 18,15). Ezzel Jézusra mutat (ld. ApCsel 3,22; 7,37). Ő az, akiben Istennek a szándékai tökéletesen látszanak. Ő nem csak Isten elvárásait, törvényét, igazságát, hanem irgalmát, szeretetét is maradéktalanul bemutatta, amikor elégtelenségeinket, bűneink következményeit magára vette. Ennél többet nem tehetett volna értünk (ld. Jn 15,13). Mi, ha nem Jézusnak ez a szeretete formálja át a szívünket úgy, hogy Isten szándékait nem külső teherként –mint hatalmas és nehéz iskolatáskát – cipeljük, hanem „szívből” tudjuk, élvezzük, tesszük, készen arra, hogy másokért akár az életünket is odaáldozzuk?

A másik igében tehát Jézus – mintegy Mózeshez hasonlóan – búcsúzik. Ezt bízza tanítványaira. Azzal az ígérettel, hogy vissza fog jönni, és bevisz bennünket az örök ígéret földjére. Az övéi már itt annak, az eljövendő világnak a logikája szerint élnek. Nem táskából, hanem szívből.

Most, a járványhelyzet miatt kicsiben átélünk egy „pusztai vándorlást”. Amikor a dolgok nem a normális kerékvágásban haladnak, és sok az életünket fenyegető bizonytalanság. Ideje megtanulni a leckét, engedni, hogy Jézus igazsága és szeretete átformálja a szívünket. Amikor visszatérünk a szokásos rendbe, akkor se feledjük…

(Győri PB)

Tiszaparti palackposta – 2. rész: Isten teremtett ezért fontos vagy!

2020. április 24., péntek

Napi ige

„Gondolj ránk, [Uram], ne bontsd fel a velünk kötött szövetséget!” (Jer 14,21)

„Hűséges az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.” (1Kor 1,9)

A Biblia Isten szerelmes levele az embernek. Bepillantást enged Isten szíve közepébe. A mai igék is Isten egyik fő jellemvonását világítják meg: a hűséget.

Isten hűsége legalább két dolgot jelent. Egyrészt azt, hogy kitart mellettünk, szeret akkor is, ha nem érdemeljük meg. Ha jól meggondoljuk, akkor a szeretetnek és a hűségnek együtt kell járnia. Sokan gondolják, hogy a szeretet egy érzés: jön és megy, elillan, ha szeretetem tárgya nem méltó rá, visszaél vele. A Biblia szerint azonban a szeretet egy tudatos elköteleződés, döntés valaki mellet – amelyhez persze érzelmek is társulnak. Ha jól meggondoljuk, a szeretet hűség nélkül puszta érdek és önzés. Ha csak addig szeretek valakit, amíg nekem jó, akkor nem őt szeretem, hanem magamat.

Isten hűsége – más oldalról – azt is jelenti, hogy következetes. Az, aki. Nem igazodik a mi elvárásainkhoz. Ahogyan egy emberi kapcsolat is ellehetetlenedik, ha másnak akarom látni a másikat, mint aki, ugyanígy Isten sem jelentheti egyiknek ezt, másiknak azt. Mivel ő az igazi és legfőbb valóság, ha életünk célját és értelmét keressük, ha el akarunk igazodni abban a kérdésben, hogy mi helyes, mi jó és mi nem az, akkor elsősorban és mindennél jobban Istent kell megismernünk.

Jézusra, az emberré lett Istenre nézve láthatjuk, hogy milyen komolyan is gondolja Isten a szeretetet. A legvégsőkig elment, hogy bennünket önzésünkből, földhözragadtságunkból, az Isten-telen létből, halálból kimentsen. Ő nem csak példája a szeretetnek, hanem esély számukra is arra, hogy mi is Isten-i módon élhessünk és szerethessünk.

(Győri PB)

Isten hűségéről és szeretetéről néhány gondolat C. S. Lewis tollából.

„Ha Isten a szeretet, akkor lényegénél fogva több puszta kedvességnél… Olyan elviselhetetlenül irgalmas hozzánk, hogy a legmélyebb, legtragikusabb, legkönyörtelenebb módon szeret bennünket…

Az a szörnyűséges és meglepő igazság, hogy szeretetének tárgya az ember. Szerető Istenre vágytunk: ilyen a mi Istenünk… Nem szenilis jóindulat, amely bóbiskolva engedi, hogy legyük boldogok a magunk módján, nem is a lelkiismeretes polgármester hideg filantrópiája…, hanem maga az Emésztő Tűz, a világot teremtő Szeretet: annyira következetes, amilyen a művész szeretete műve iránt; annyira gondoskodó és tiszteletre méltó, ahogyan az édesapák szeretik gyermeküket; annyira féltékeny, kérlelhetetlen és követelő, mint a lángoló szerelem. Hogyan lehetséges ez, nem tudom: képtelenek vagyunk megmagyarázni, hogy egy teremtmény különösen, aki olyan, mint mi, hogyan jelenthet ilyen óriási értéket Teremtője szemében. A dicsőség terhe nehezedik ránk, amely nemcsak érdemeinket haladja meg, hanem – a kegyelem ritka pillanatait leszámítva – vágyainkat is.” (C. S. Lewis: A fájdalom)

2020. április 23., csütörtök

Napi ige

„Én formáltalak, az én szolgám vagy te, Izráel, nem feledkezem meg rólad!” (Ézs 44,21)

„Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van.” (Zsid 10,35)

„Alkalom szüli a tolvajt” – tartja a mondás. Ez azt sugallja, hogy az embert a körülményei formálják. Mintegy „kényszerítik” arra, hogy – például – lopjon, vagy csaljon.

Köztudott, hogy S. Freud, a pszichológia tudományának nagy úttörője nagy jelentőséget tulajdonított az ösztönöknek. Bocsánat a leegyszerűsítésért, de azt mondta, hogy az ember lényegében egy ösztönlény, egy jól fejlett állat. Tegyük állati körülmények közé, és ki is jön belőle a bestia.

Ezzel szemben V. E. Frankl, aki egy, a koronavírus járványnál sokkal súlyosabb „világméretű pszichológiai kísérlet” elszenvedője volt, hiszen megjárta a náci haláltáborokat, azt az érdekes megfigyelést tette, hogy a körülmények nem teszik állattá az embert, csak kihozzák belőle, ami benne van. Aki igaz(án) ember, az az a szélsőségesen embertelen körülmények között is. Meg is írta könyvét élményeiről „…mégis mondj igent az életre” címmel!

A különbség az ember bizalmának tárgyában – legfőbb kapaszkodójában – rejlik. Akár nagyon jó, akár nagyon nehéz helyzetekkel vagy szakaszokkal szembesülünk az életben, az megmutatja, hogy kik vagyunk valójában. Kihozza az emberből a legmélyebb tartalékokat, és kiviláglik, hogy mi is az ember legfőbb kapaszkodója, miben bízik igazán. Valaki följebb kerül a karrier ranglétráján, vagy meggazdagszik – kiderül, hogy milyen ember. Valakit kudarc ér, megbántják vagy elveszíti a vagyonát – rögtön meglátszik, hogy kicsoda igazából.

Ahhoz, hogy az ember igazán ember maradjon – vagy azzá váljon – az élet szürke, vagy éppen szerencsés és balszerencsés körülményei között, ahhoz a bizalmának a tárgyát kell helyére tenni. A Zsid 10,35-ben szereplő „bizalom” szó az eredeti görög szövegben gazdag jelentéssel bír: az rejlik benne, hogy az ember szavai és tettei összhangban vannak. Vagyis amiről eddig csak beszélt – az Istenbe vetett hitről –, azt éli is. Van bátorsága átültetni a gyakorlatba, méghozzá kitartóan (36. v., és a minap emlegetett egész 11. fejezet).

Ha netán mégis olyan „jönne ki” belőlünk a mai nap terhelései alatt, amit – Jézus szépségéhez mérve – nem szívesen látunk, akkor kövessük a Zsidókhoz írt levél e gondolatmenetének csúcspontján található utasítást: ld. Zsid 12,2–3!

2020. április 22., szerda

Napi ige

„Megesküdtem neked, és szövetségre léptem veled – így szól az én Uram, az Úr –, és az enyém lettél.” (Ez 16,8)

„Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által.” (Gal 3,26)

Hány ismerősünk van? Nem könnyű erre a kérdésre válaszolni. Mit értünk az alatt, hogy „ismerős”? Hogy fölismerjük az utcán, ha szembe jön velünk? Láttuk az Operatív Törzs napi tájékoztatójában? Ismerősünk-e mindenki, aki bejelölt valamelyik közösségi oldalon, és megjegyzést fűz a megosztott bejegyzésünkhöz? Ismerjük-e a nap mint nap látott, hallott politikusokat, művészeket vagy sportolókat?

Más dolog valakit „általánosságban” ismerni és „személyesen”. Azt mondják: lakva ismerni meg az embert. No, a karantén erre kiváló lehetőséget biztosít!

Ismerjük-e Istent?

Általánosságban feltétlenül. Mindenkinek van véleménye róla. Kivétel nélkül mindannyian élvezzük gondoskodását. Ahogy Jézus mondja: mennyei Atyánk „felhozza napját mind a gonoszokra, mind a jókra” (Mt 5,45). De ez nem jelenti azt, hogy ismerjük.

Isten arra teremtett és hív bennünket, hogy vele egészen különleges, személyes és bizalmas kapcsolatban legyünk. Ne üzletfeleknek tekintsük magunkat, akik egy szerződésben megpróbálják a számukra legkedvezőbb feltételeket kieszközölni, hanem teljes és odaadó bizalommal adjuk magunkat. A Biblia ezt a különleges kapcsolatot többféle kifejezéssel mutatja be. Az egyik a „szövetség” – szemben mondjuk a szerződéssel. A szerződésben „adok, hogy adj”. A szövetségben egy oldalon állunk. Ami az övé – az az enyém, ami az enyém, az az övé. Az Ószövetségben ezt a különleges kapcsolatot demonstrálta Isten választott népe, Izráel. Jézus személye és szolgálata megnyitotta a lehetőséget arra, hogy ebbe a szövetségbe, személyes és bizalmas kapcsolatba Istennel bárki beléphessen. Ennek a módja a Jézus Krisztusban való hit. A másik kifejezés, hogy a Jézusban való hit révén Isten gyermekei lehetünk.

Hogyan lehet Istent megismerni úgy, hogy a gyermekeivé váljunk? Nos, hát „lakva ismerni meg” – Istent is. János evangélista mondja: „közöttünk lakozott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal” (Jn 1,14). Beleláthattunk Isten szíve közepébe, amikor közöttünk lakozott Jézus személyében emberként. Rá nézve láthatjuk Isten odaadó szeretetét – hogy semmi kétség ne maradjon bennünk szeretete és igazsága felől.

Milyen emberré tesz, ha elsődleges identitásom az, hogy Isten gyermeke vagyok, mert Jézusban Isten a szívét-lelkét kitette értem?

Mi lenne, ha ma ezt gyakorolnánk: minden helyzetben Jézus képviseletében…?

(Győri Péter Benjámin)

2020. április 21., kedd

Napi ige

„Ki is húzták Dánielt a veremből, és egyetlen sérülést sem találtak rajta, mert hitt Istenében.” (Dán 6,24)

„Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek!” (1Kor 16,13)

Milyen egyszerű is lenne, ha ilyen könnyű lenne az egyenlet! Vagy mégsem? Hogyha Istenben hinni azt jelenti, hogy ha eléggé bízom benne, akkor Ő mindig kihúz a bajból, akkor egy idő után tele lennének a templomok – mégpedig „érdek-hívőkkel”. Isten számára azonban fontos nem csak az, hogy kapcsolatban álljunk Vele, hanem hogy milyen az a kapcsolat. Istennek fontos, hogy milyen karakterré formálódunk. És Ő nem dolgozik távoktatásban, hanem belevisz az élet sűrűjébe.

Dániel könyvének egyik fő üzenete, hogy hogyan lehet megélni az Isten-hitet egy – ezzel a hittel szemben – ellenséges kultúrában. Több ponton nem csak az állása, de élete is veszélybe kerül azoknak, akik ragaszkodnak Istenhez, és kitartanak hitük gyakorlása mellett. Igaz, többnyire meg is menekülnek minden veszélyből. De nem azért, hogy ők higgyenek Istenben, hanem azért, hogy bátor, hitvalló kiállásuk révén Isten hatalma a körülöttük levők számára is láthatóvá váljék. Ebben a helyzetben, amikor Dániel az oroszlánokkal egy veremben töltött éjszaka során nem vált az állatok vacsorájává, hanem sértetlenül mehetett reggelizni, akkor a királynak leesik, hogy kicsoda Isten: „Ő az élő Isten, […]. Az ő királysága megdönthetetlen, uralkodása végtelen.” (27. v.)

Ám ne feledjük, hogy kétféle hithős létezik (ld. Zsid 11!): az egyik, akire azért emlékszünk, mert csodás erőt képes demonstrálni. Megszabadul, győz, csak rá kell nézni, és látjuk Isten hatalmát és igazságát. De ha csak ilyeneket látnánk, akkor azt gondolnánk, hogy a hitet a sikerek mérik le. Érdek-hívőkké válnánk. Sikerfüggőkké, akiknek egyre nagyobb élményekre, jelekre volna szüksége. Istenhez legfeljebb félelemből ragaszkodnánk. Őt magát nem szeretnénk, csak használnánk. Azt gondolnánk, hogy a hit a különleges, nem mindennapi tökéleteseknek való. A hithősök másik csoportja azonban egy döbbenetes szeretetről tanúskodik. Ők válogatott szenvedéseken mennek keresztül, életük – látszólag – tele kudarccal (ld. Zsid 11,35–40!). Mégis kitartanak. De miért? Nyilván nem érdekből. Szeretetből. Itt csodálkozunk: ha ez ilyen nehéz, miért csinálják végig? Dániel könyvének egyik híres mondata (3,18), amikor barátai azt mondják a királynak, hogy Isten meg tud szabadítani a király kezéből, „de ha nem tenné is”, ők akkor sem hajlandók beállni a sorba és az aktuális korszellem isteneit imádni. Ez szíven üt. Isten gyermekei megfélemlíthetetlen és megvesztegethetetlen emberekké válnak (ld. 1Kor 16,13!).

De igazán az lágyítja meg a szívünket, az tölt el csodálattal és varázsol el, amikor látjuk, hogy Isten nem csak megszabadítani képes, hanem szenvedni is értünk. Másképp mondva: hogy milyen áron szabadít meg bennünket életünk örök elégtelenségéből, a félelmek és a halál oroszlánverméből. Jézus egyáltalán nem „úszta meg” sértetlenül, amikor végigment a fájdalmak útján, elszenvedte a kínzást, és a végső, tökéletes szenvedést, amikor Isten is elhagyta – mert a mi lelkiismeretünk foltjai mind őrá terhelődtek (Ézs 53,3–6).

Ma mi vár ránk? Nagy szabadulás és siker? Küzdelem és nehézség? Csak bátran – hittel. Nem akárki van az események mögött…

2020. április 20., hétfő

Napi ige

„Az Úr ezt mondta: Mert őt [Ábrahámot] választottam ki arra, hogy megparancsolja maga után fiainak és háza népének is, hogy őrizzék meg az Úr útját, cselekedjenek az igazságnak és jognak megfelelően…” (1Móz 18,19)

„Most azonban, miután a bűntől megszabadultatok, és Isten szolgái lettetek, már ez meghozta nektek gyümölcsét, a megszentelődést, amelynek vége az örök élet.” (Rm 6,22)

Ha azt tehetnénk, amit csak akarunk, mivel töltenénk az időnket? Ugye, sokkal szívesebben teszünk olyan dolgokat, amelyek nem kötelezők?

Munkahely, iskola, sportverseny, házasság… Mi a közös bennük? Mindegyikben valahogy meg kell felelni az elvárásnak, a mércének. Mintha az ember egész élete folyamatos megfelelési kényszerben telne. Dolgoznánk-e, ha nem „kellene”? Tanulnánk-e, ha nem osztályoznának? Persze: mihez kezdenénk a lehetőséggel, ha bármit tehetnénk szabadon?

A Biblia szerint az ember összesen kétféle „üzemmódban” tud létezni.

Az egyik, hogy folyton igyekszik megfelelni. Vagy mások elvárásainak, vagy a saját maga által kitűzött céloknak, ideáloknak. Mindegy is kinek: mert valójában amit tesz, azt önmagáért teszi. Hogy neki több legyen, jobb legyen, kényelmesebb legyen. Hogy jobban szeressék, elismerjék vagy legalább megfizessék. Sokan az Istennel való kapcsolatot is ilyen üzletnek tartják: megpróbálok jól viselkedni, hogy Isten jóváhagyását kiérdemeljem. A Biblia erről azt mondja: ez szolgaság. Így soha nem fogja azt érezni az ember, hogy „elég”, hogy megfeleltem, hogy a helyemen és biztonságban vagyok.

A másik, amikor az ember szabadon tesz mindent. Nem azért, hogy elérjen bármit is, hanem azért, mert már megkapott hozzá mindent.

Az elsőhöz ilyen kifejezések tartoznak: érdek, félelem, kényszer, önzés. A másikhoz: szabadság, hála, öröm, önkéntes szolgálat. Az egyik az örök elégtelenség-érzésbe, a másik az örök életbe torkollik.

A fenti igék rámutatnak, hogy ez hogyan lehetséges. Ábrahámot Isten kiválasztotta, elhívta, megajándékozta és örök távlatok ígéretével halmozta el, és utána kapta a feladatot, hogy Isten igazságát, szeretetét élje és képviselje a következő generáció számára is. Tehát előbb kapta az ajándékot, aztán a feladatot. A másik ige arról beszél (ld. 23. v. is!), hogy Jézus teljesítette Isten minden elvárását – helyettünk és értünk –, majd amit így „megszerzett” – a legfőbb és igazán lényeges elismerést, amelyre szükségünk lehet: Isten elismerését – nekünk ajándékozta. Isten szeretetét – és egyébként a boldog, teljes életet – soha nem tudjuk elérni igyekezetünkkel. De megkaphatjuk ajándékba. És akkor minden átértékelődik. A jó cselekedetek nem „csinált” díszek, hanem gyümölcsök. Dolgozom – szabadon. Teljes erőbedobással küzdök – méghozzá örömmel… Ez az öröm és szabadság jellemzi az életemet?

Nézzük csak! Ma mire indít a szabadságunk?

2020. április 19., a húsvét utáni első (“fehér”) vasárnap

Néhány éve a gyülekezetben elhatároztuk, hogy az április 17-éhez legközelebb eső vasárnapon megemlékezünk az elődeinkről. Ez az 1521-es worms-i birodalmi gyűlés évfordulója, amely Luther bátor kiállása révén a Szentíráshoz való hűség és a lelkiismereti szabadság szimbólumává vált. Noha élete veszélyben forgott, a fenyegetések ellenére sem volt hajlandó visszavonni a Biblia alapján megfogalmazott – és az egyetemes keresztyén hitvallásokkal egyező – tanait.

Gyülekezetünk életében több fontos esemény ehhez a dátumhoz kötődik. Egyrészt 1932-ben ezen a napon ünnepelte a közösség a templom alapkövének elhelyezését. Ehhez kötődik gyülekezetünk egykori világi vezetőjének, Dr. Münich Béla sebész főorvosnak a halála (2008), aki hosszú évtizedeken át hűséggel állt a közösség élén több egymást követő lelkész mellett. Elhunytakor született meg a gondolat, hogy április közepén-végén minden esztendőben fölidézzük a közösség történetét, hálát adunk az előttünk jártakért – ahogyan a Zsidókhoz írt levélben olvassuk: “Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére és kövessétek hitüket. Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (Zsid 13,7–8).

Néhány mozzanatot és néhány arcot megjelenítünk ezen a héten. Kezdjük egy néhány perces filmmel, amelyet 2002-ben készített a Zákeus Média Centrum, a templomszentelés 70. évfordulójára! A képre kattintva elérhető a videó.

2020. április 18., szombat

Napi ige

„Még a gólya is, az égen, tudja költözése idejét, a gerlice, a fecske és a daru is vigyáz, mikor kell megjönnie, csak az én népem nem ismeri az Úr törvényét.” (Jer 8,7)

„[Jézus Krisztus] önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetekre törekszik.” (Tit 2,14)

Valami módon mindenki elismeri Isten rendjét. Vita van arról, hogy mi a „normális”, mi a „helyes”. De nincs olyan ember, akinek bármi beleférne. Gondoljuk csak meg! Lehet különbség egyik és másik ország között a törvényekben, de nem létezik olyan – működőképes – kultúra, amelyben ne lenne jogrendszer. Egy abszolút rend létezéséről tanúskodik a rendőrség, a bíróság, a katonaság és a közigazgatás. De ráutaló magatartással elismeri a „normális”, az egészséges létezését az egészségügy. Most, a járvány idején különösen is jól bele tudjuk képzelni magunkat mondjuk a pestisjárványok körülményeibe. Arról lehetett vita, hogy hogyan kell kezelni, de arra senki nem ragadtatta magát, hogy azt mondja: „Kérem szépen, most már ebben az országban az emberek többsége megfertőződött a pestisben, tehát mostantól pestisfertőzöttnek lenni – ez a normális és egészséges.”

A Biblia rámutat, hogy az ember Isten különleges teremtménye. Isten azzal tisztelte meg, hogy Teremtőjével szeretetkapcsolatban élni képes lénynek alkotta. A szeretet és a szabadság egymást feltételezik. Istennek – mondjuk így – olyan fontos volt, hogy az ember szeretni tudjon, és hogy Ővele bizalmas és szabad szeretetkapcsolatban éljen, hogy képessé tette az embert arra, hogy akár Isten rendjével is szembe tudjon helyezkedni. Az ember ezt meg is tette: ez a bűn lényege. Minden jót, szépet, rendet, örömöt akarunk – Isten nélkül. Ennek az emberi hozzáállásnak megvan a következménye az egész teremtett világra nézve. Mégis – ahogy az ige mondja – a teremtett világ többi része még mindig sokkal következetesebben, mechanikusan követi Isten rendjét (Jer 8,7). Fogalmazzunk így: hirdeti és szemlélteti azt. Az igazi baj ezzel a világgal és az emberrel tehát nem a körülményekben rejlik, hanem az emberi szívben, annak alapértelmezett beállításában. Bár a szívünk mélyén tudjuk, hogy létezik abszolút rend, helyes és jó, nem akarjuk, vagy ha akarjuk sem tudjuk maradéktalanul követni.

A másik ige (Tit 2,14) már arról beszél, hogy hogyan gyógyulhat meg az emberi szív. Hogyan szabadulhatunk meg saját szabadságvágyunk börtönéből. Ehhez arra van szükség, hogy Isten lényének, szándékainak és tetteinek szépsége elvarázsoljon bennünket. Mi lehet az emberi szív számára igazán megható? Az önfeláldozó, hősies szeretet. Ezt látjuk, ha Jézus Krisztusra nézünk, akinek a személyében a végtelen gazdag, önmagában is tökéletesen boldog Isten tökéletesen érdek nélkül mindent föladott értünk. Életét nem csak kockáztatta, hanem föl is áldozta – hogy megmentsen attól, hogy örökké csak magunknak éljünk.

Ez a szabadság, öröm, szeretet és nagyvonalúság az alapértelmezett beállításunk?

2020. április 17., péntek

Napi ige

„Légy erős kősziklám, ahova mindig fölmehetek, melyet segítségemre rendeltél… (Zst 71,3)

„Meg is szabadít engem az Úr minden gonosztól, és bevisz az ő mennyei országába.” (2Tim 4,18)

Képzeljük el, hogy feszülten várunk valamit. Mondjuk egy versenyen a startnál állva az indító jelzést. Vagy balesetnél a mentőt. Egy felvételi vizsga eredményét. Ilyenkor könnyen „beugrunk” bármilyen zajra, összetévesztjük a szirénát mással. Nyílik az ajtó, és már „látjuk is” azt, akire vártunk – még ha nem is ő lép be.

Olyan nagy szükségünk van Istenre, és annyira vágyunk utána, hogy hajlamosak vagyunk „istennek nézni” sok mindent, ami nem Ő. Annyira kell nekünk Isten, hogy sokszor összekeverjük az Istenbe vetett hitet a saját érzéseinkkel. Ez lelkünk betegsége is.

Az igeolvasás és az imádság arra való, hogy Istent annak lássuk, Aki valójában. Akár a körülmények ellenére, belső vágyainkkal, érzéseinkkel szemben is. Hogy Őt imádjuk, ne pedig azt, amit Tőle remélünk.

A Zsoltárok a Biblia nagy imádsággyűjteménye, tankönyve. A fenti zsoltár egy olyan valakinek az imádsága, aki emberi kapcsolataiban él át válságot. Azt kéri, hogy Isten legyen a számára kőszikla. Ez nyilvánvalóan kép: legyen Isten szilárd, megbízható alap, kapaszkodó.

Mivel hajlamosak vagyunk a vágyainkat, érzéseinket vagy más dolgokat „istennek nézni”, ezért imádságaink gyakran – kizárólag – arra irányulnak, hogy Isten szabadítson meg valamitől, segítsen elérni valamit. Vagyis hajlamosak vagyunk Istent eszköznek tekinteni arra, hogy a „funkcionális istenükhöz” eljussunk. Ahhoz, amit mi sziklának, biztonságnak tartunk, amibe kapaszkodunk. Például az egészséghez, anyagi jóléthez, nyugodt körülményekhez, belső békességhez.

De az imádságnak nem ez a célja, hanem hogy – ahogy ez a zsoltáros mondja –, maga Isten legyen a kősziklám. Nem azért, hogy a körülményeimet rendezze, hanem attól függetlenül, vagy akár azok ellenére.

Persze, ha Isten valóban az Istenünk, akkor gyakran rendeződnek is a körülmények. De nem biztos, hogy így lesz. Nem ritkán Isten éppen azért enged bele nehézségekbe, hogy minden mást el tudjunk engedni, és egyedül Őbenne bízzunk. Ez ad igazi belső békességet, de ez ad motivációt is arra, hogy önzetlen szeretettel – saját kényelmünk árán, bántások ellenére is – mások javára éljünk.

A Biblia szerint Jézus az igazi kőszikla. Őrá nézve láthatom tisztán Isten igazságát és szeretetét.

2020. április 16., csütörtök

Tiszaparti palackposta – 1. rész: Meg tud tartani a hited? – video

Napi ige

„Jaj azoknak, akik bölcseknek képzelik magukat, és magukat tartják okosnak.” (Ézs 5,21)

„Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk.” (1Kor 2,12)

Minden kornak, kultúrának megvan a maga jellegzetes eszköze, amellyel kísérletet tesz arra, hogy megragadja az élet lényegét, s amelynek segítségével igyekszik megtalálni a helyes utat, kialakítani a viselkedés megfelelő normáit. Megpróbálja ezzel élhetővé tenni világát. Ez az első századi görög világban az emberi bölcsesség és értelem, a zsidóság számára pedig a gyakorlatban megmutatkozó erő volt (1Kor 1,22). Ezek a paradigmák változnak, de a lényeg ugyanaz. A mai modern-posztmodern ember hajlamos lenézni az előtte jártakat. Például bizonyos ókori kultúrákat, amelyek különféle vallási szertartások révén próbáltak meg úrrá lenni az „isteneken”: olyan jelenségeken, amelyek fölött – érezték – nincsen közvetlen hatalmuk. Áldozatok bemutatásával, vagy éppen varázsigék morzsolgatásával próbálták jóindulatra hangolni az isteneket, és megszabadulni természeti csapásoktól, járványoktól. Korunk végső elve az ember saját belső érzése: „igaz, amit annak érzek”. Nem szép dolog lenézni az előttünk élt embereket! Már csak azért sem, mert egyrészt az utánunk jövők ugyanilyen túlhaladottnak fogják tartani a mi mai meggyőződéseinket; másrészt: lényegében minden ilyen törekvést ugyanaz a működési elv hajtja. Nevezetesen, hogy emberi kontrol alatt tartani a folyamatokat, úrrá lenni az életünk fölött.

A Biblia azt mondja, hogy emberi erőfeszítések révén ez nem lehetséges. Sem a bölcsesség, filozófia, tudomány, sem pedig az erő, hatalom, politika vagy gazdaság eszközeivel. Az ember nem juthat el Istenhez a saját erejéből (ld. lentebb Luther megfogalmazását!). Egyedül a megfeszített Jézus Krisztusról szóló evangélium (örömhír, igehirdetés) „bolondsága” (1,21) vezet el Isten ismeretére. Akkor ismerhetem Istent – és rajta keresztül értem meg a világot és magamat –, hogyha az Ő Lelke egészen személyessé teszi számomra azt, amit Isten Jézusban a kereszten tett: érdek nélkül, tiszta szeretetből odaadta magát Isten értem, a teremtményért. Az ember próbál úrrá lenni – Isten nélkül – Isten világán és saját életén. Ez a bűn lényege (1Móz 3,5; Rm 1,22–25). A Jézusban való személyes hit révén mi újra azzá lehetünk, akinek Isten eleve teremtett bennünket: Isten gyermekei, akiknek kifejezett küldetése „uralkodni” a világ fölött, vagyis képviselni Istent (1Móz 1,28; 1Jn 1,3). Erre vezet el Isten Lelke az ige révén. Mit tegyünk tehát? Ld. ApCsel 2,36–39!

Luther pedig ezt írja a Kis Kátéban:

„Hiszem, hogy saját eszemmel és erőmmel nem tudnék Jézus Krisztusban, az én Uramban hinni, sem őhozzá eljutni, hanem a Szentlélek hívott el engem az evangélium által, ő világosított meg ajándékaival, ő szentelt meg és tartott meg az igaz hitben; ahogyan a földön élő egész anyaszentegyházat is elhívja, gyűjti, megvilágosítja, megszenteli és Jézus Krisztusnál megtartja az egy igaz hitben.”

2020. április 15., szerda

Napi ige

„Veled van Istened, az Úr, és nem szűkölködtél semmiben.” (5Móz 2,7b)

„Úgy ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái: sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban,… mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük, és akiké mégis minden.” (2Kor 6,4; 10)

Húsvét után két nappal ismét arra irányítja a figyelmünket az ige, hogy Jézus személyének, halálának és feltámadásának milyen következménye van az életünkre nézve. Egy „kopernikuszi fordulatnak” kell beállnia minden ember életében.

Az ember eredeti rendeltetése, hogy nem kisebbet, mint Isten álmait valósítsa meg. Mivel azonban Teremtőjétől elszakadt az ember – ezt nevezi a Biblia bűnnek –, ezért megváltozott az alapértelmezett beállítása. Isten helyett másban, körülményekben, anyagiakban, emberi elismerésben, hírnévben, a családjában vagy más emberi kapcsolataiban igyekszik megtalálni az élete értelmét, a kiteljesedését, boldogságát. Jócselekedeteit, erkölcsösségét, tiszteletre méltó teljesítményeit ezek motiválják. Ezek azonban bármily szép és jó dolgok is, egyrészt kisebbek, mint Isten, másrészt valójában nem jobb emberekké tesznek, hanem – furcsa mód – önzőbbé. Ugyanis a jót azért tesszük, hogy mi ettől jobbak legyünk. Ezért a szívünk mélyén folyamatosan ott kísért egy olthatatlan elégtelenségérzés, bizonyítási kényszer, lelki éhség és szomj.

A 2Kor 5,14–15-ben írja Pál, hogy ha Krisztus önzetlen, érdek nélküli szeretete, amellyel a végtelen gazdag Isten odaadta magát mindenestől értünk, elvarázsol bennünket – vagyis: ha őt imádjuk magunk helyett – akkor az indít bennünket hamisítatlan, önzetlen szeretetre: „azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt” (15. v.).

Ebből egy egészen más élet következik. Nem is feltétlenül a konkrét tettekben más, hanem a motivációjában. Krisztushoz hasonlóan szabadon és örömmel kész az ember, akár áldozat árán is, „saját kontójára” szeretni. Pál a 3–10. versben azt mutatja be, hogy milyen ez az egocentrikusból Krisztus-központúvá vált élet. Felsorolja, hogy milyen körülmények között (4–5. v.), milyen tulajdonságokkal (6–7. v.) vállalni a sokszor ellentmondásos (8–10. v.) szolgálatot. Kész tűrni (eredeti kifejezés: a teher alatt maradni), nehézségeket vállalni. Boldogsága, öröme nem függ a körülményektől. Ez hitelesíti a Jézusról szóló szavait.

2020. április 14., kedd

Napi ige (bibliaolvasó Útmutató)

„Közel van igazságom, jön már szabadításom, és karommal népeket ítélek.” (Ézs 51,5a)

„Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjászült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre.” (1Pt 1,3)

Az embert leginkább a reményei formálják azzá, ami. Hogy mi a reménységünk, az különösen is terheléspróbák alatt mutatkozik meg. Hogy mi az, amibe akkor kapaszkodunk, amikor veszélybe kerülnek számunkra fontos dolgok az életben. Hogy mi az, ami miatt képesek vagyunk kitartani, kibírni a terhelést. Péter ezt a levelet olyan embereknek írja, akik súlyos szenvedéseket, üldöztetéseket élnek át (ld. 6–7. v. és 4,12kk). Az életük is veszélyben van.

A nehézségek, terhelések egyrészt felszínre hozzák azt, ami bennünk van, másrészt megmutatják, hogy a reménységünk mennyire megbízható. Hogy meg tud-e tartani. Tudjuk, hogy a háború idején fogolytáborokban, vagy a mindennapi életben súlyos betegségben azoknak van esélye megérni a szabadulást vagy gyógyulást, akinek van reménye, amely az éppen aktuális nehézségen túlmutat. Mi a cél, mi vár a jelen helyzeten túl? A reménység ez a cél, amelyért érdemes végigcsinálni, s egyben az ok a kitartásra.

A legtöbben – alapértelmezett beállításban – különféle körülményekben találják meg ezt a reménységet. Hogy ha ezt most kitartóan végigcsináljuk, akkor majd minden helyreáll. Olyan lesz, mint előtte volt. Visszanyerjük az eredeti kényelmünket, biztonságunkat. Az emberi kapcsolataink ugyanúgy mennek tovább. Vagyonban, státusban nem szenvedünk kárt.

A baj az, hogy az élet nem ilyen. Ha elég hosszú ideig élünk, így vagy úgy – hirtelen vagy fokozatosan – mindent el fogunk veszíteni az életben. Végül a saját testünk is ellenségünkké válik, ha ehhez elég magas kort érünk meg. Érdemes-e ezért küzdeni? Hogy majd „az unokáinkban tovább éljünk”? Három-négy generáció múlva már legfeljebb egy anyakönyvi adat leszünk utódaink számára…

Az igében Isten azt mondja, hogy ennél sokkal nagyobb reménységünk van, ennél nagyobb az emberi élet távlata. Az alapértelmezett beállításnak meg kell változni. Ezt a drasztikus fordulatot nevezi a Szentírás újjászületésnek. A reménységünknek megfelelő irányba kell állnia. Az ember élete értékesebb annál, minthogy akár a legnagyszerűbb „dolog”, körülmény töltse be a végső reménység szerepét. Nem elég hinni „valamiben”, abban kell hinni, ami – Aki – elég megbízható. Az élő reménység nem lehet kisebb, mint Jézus Krisztus, és mindaz, amit Ő halálával és a halálból való feltámadásával „bebiztosított” (5. v. – „készen van”). Mivel Jézus engem tett a reménységévé (Zsid 12,1–3), miattam csinálta végig és győzött – ezért én nem lehetek vesztes.

Ez két irányba is elindít bennünket. Egyrészt ahhoz, hogy alapvetően az öröm határozzon meg, nem szükséges, hogy a körülmények jobbra forduljanak (6. v.). Bátran és nagyvonalúan tudom vállalni a bánatot és a szenvedést – másokért. Nem kell kikerülnöm a fájdalmakat. Másrészt, mivel garantált az örök cél, ezért teljes erőmmel tudok áldozat árán is szeretni. Jézushoz hasonlóan én is egész lényemmel küzdök a világért és az emberekért. Semmit nem azért teszek, hogy elérjek valamit, hanem azért, mert már megkaptam – az élő reménységet Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által. Ez jellemző ránk? Ha még nem, akkor még előttünk áll életünk nagy találkozása, fordulata. Akár beszélgethetünk is róla…

2020. április 12., húsvét ünnepe

A húsvéti ökumenikus istentisztelet elérhető ide kattintva. (video)

„Ha pedig Krisztus nem támadt
fel, semmit sem ér a hitetek, még bűneitekben vagytok. […] Ha csak ebben az életben
reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde
Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.” (1Korinthus
15,17–20)

Az Úr feltámadt! Az Úr valóban feltámadt! – az első keresztyének hagyták ránk ezt a köszönési formát, s vele a világmindenség központi eseményének hírét.

Szokás azt a kérdést fölvetni, hogy „mi húsvét ünnepének az üzenete?” Nos, nem akarok szavakon lovagolni, de kicsit pontosítsunk! Egy mesének lehet csattanója, tanulsága, üzenete. Igaz, a magyar népmesék egyik záró formulája az „aki nem hiszi, járjon utána” – de ezt
senki nem veszi komolyan. Senki nem jár utána.

A híreknek, a tényeknek azonban megkerülhetetlen következménye van.

Az elmúlt napokban, hetekben sok gondot, esetenként tragédiát okoztak az álhírek. Pánikot keltenek, tömegeket ejtenek kétségbe.

A keresztyénség – de az egész Szentírás és Isten népe – kezdettől fogva kérlelhetetlenül ragaszkodott ahhoz, hogy egész életünknek a tényeken kell alapulnia. Bár az evangéliumi beszámolók elevenek és átsüt rajtuk a személyes érzések valósága, mégis elsősorban híradások arról, hogy mi történt. Kifejezetten biztat a Biblia és a keresztyénség arra,
hogy ki-ki maga is járjon utána a tényeknek. A következményeket pedig nekünk is
tudomásul kell venni, és életünket azoknak megfelelően élni.

Mi tehát a húsvét – Jézus halálának és feltámadásának – következménye? Csak néhányat hadd említsünk!

1.     Ez a világ eltört, beteg, de Isten meg fogja gyógyítani. Ez a keresztyének reménysége – távlati képe – a világról. Jézus feltámadásának híre reményt ad a világra nézve.

2.     Így vagy úgy, előbb vagy utóbb mindenkinek szembesülnie kell a halállal, de Jézus legyőzte a halált. A halállal a létezés nem ér véget. A Jézusban hívőknek örök élete van.
Jézus feltámadásának híre reményt ad személyes életünkre nézve.

3.     Ha Istennek fontos volt magára venni az emberi körülményeket, megküzdeni értünk, akkor nekünk is meg kell küzdeni a bűnnel, a világ visszásságaival. Jézus feltámadásának híre
kitartást ad.

4.     Ha Jézus feltámadt, és a benne hívőknek örök élete van, akkor áldozat árán is szerethetünk. Jézus feltámadásának híre nagyvonalúvá tesz.

5.     Ha Isten szeretetből adta oda mindenét, saját magát értünk, és ez a szeretet még a halált is legyőzte, akkor Jézus feltámadásának a híre bennünket is önfeláldozó szeretetre indít.

Ha Jézus nem támadt föl, akkor semmi okunk nincs az önzetlen szeretetre, nagyvonalúságra, kitartásra, reménységre.

Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül! Valóban feltámadt.

2020. április 10., nagypéntek

Ökumenikus istentisztelet a Szolnok TV-ben (kattintható). A nagypénteki adást ismétlik nagyszombaton 8.30-tól. A húsvéti közvetítést pedig vasárnap 10 és 18 órakor láthatjuk.
A szolnoki keresztyén közösségek teljes egységben vannak a város szolgálatában. Természetesen igehirdetéssel és imádsággal, de az idősekről és rászorulókról való gondoskodással – az élet “normális” menetében és a járvány idején is. Tartsuk egymásban a lelket! Áldott ünnepeket!

2020. április 6., nagyhét hétfő – házi áhítatok liturgiája

Egyházunk püspöki kara közzétett egy vezérfonalat, amely segítségével házi áhítatainkat megtarthatjuk a nagyhéten. Itt elérhetjük ezeket:

Nagycsütörtöki áhítat – letölthető dokumentum.

Nagypénteki áhítat – letölthető dokumentum.

Húsvét ünnepi áhítat – letölthető dokumentum.

Áhítat húsvét ünnepének másodnapján – letölthető dokumentum.

2020. április 5. – Virágvasárnap – parkolópálya – video

Néhány gondolat virágvasárnap ünnepén – videón.

Ez már a harmadik vasárnap, amikor nem jöhetünk össze a templomba, istentiszteletre. Ez nem az élet normális rendje. A hívő élet három “vezérsíkja” az ige, az imádság és a közösség. Noha közösség nélkül nem lehet hinni, a történelem folyamán Isten mégis többször is olyan helyzetet teremtett, amikor népe nem gyülekezhetett össze. Elgondolkodtatott, hogy vajon mi lett volna, ha az első virágvasárnapon, Jézus jeruzsálemi bevonulásakor éppen kijárási korlátozás lett volna érvényben. Alig néhány maszkos, védőöltözetes ember és egypár rendőr vagy katona lett volna tanúja a nyitánynak, amikor a világtörténelem központi eseménysora, a nagy megváltás kezdetét vette.

Ahogyan akkor Isten időzített minden apró részletet (olvassuk el pl. Jn 12,12–19-et, vagy Mt 21,1–2-t: több ezer évi előkészítés után tűpontosan úgy van előkészítve minden, ahogyan kell, mikromilliméter pontossággal teljesednek be a sokszáz éves próféciák (pl. Zak 9,9)), és nem volt kijárási korlátozás, úgy most is Ő tartja kezében az események sorát, amikor van. Valahányszor Isten olyan időket adott, amikor kijárási korlátozás volt, és Isten népe nem gyülekezhetett össze, akkor Istennek mindig az volt a szándéka, hogy az emberek elsősorban Őt keressék, Őrá figyeljenek, másodsorban pedig az Ő lelkületével egymásra.

Az első páskavacsorát, amely az egyiptomi szolgaságból való szabadulás előestéjén, annak utolsó mozzanataként történt, szintén szűk családi körben kellett elkészíteni és elkölteni, meghatározott rend szerint (2Móz 12,1–33 – figyeljük meg az aprólékos részletességgel előírt rendelkezést!). Ezt az eseményt ünnepelték meg csaknem 1500 éven keresztül, mígnem Jézus és tanítványai utolsó vacsoráján – egy páskavacsorán – föltárult az igazi értelme: maga Jézus a páskabárány, aki életét áldozza értünk, hogy nekünk ne az örök halál, hanem az örök élet legyen a részünk. Ő volt a váltság.

Most is három dologra van szükségünk a járvány idején.

Egyrészt arra, hogy Istent keressük!

Másrészt arra – Isten keresésének ez a módja –, hogy betartsuk az Ő rendelkezéseit. Vagyis: olvassuk az igét, és imádkozzunk. Így találjuk meg Őt, és nyerhetjük vissza a lelki egészségünket, az Istennel való kapcsolatot. A jelen helyzetben be kell tartanunk ezen felül az evilági rendelkezéseket is, hogy így vigyázzunk egymásra.

Harmadrészt arra, hogy kitartsunk ebben. Minél hosszabb a válság, annál nagyobb kitartásra, lelki erőre van szükség, és annál inkább fontos, hogy egymásra odafigyeljünk. Sokan elfáradnak, kezd elhatalmasodni rajtuk a csüggedés. Figyeljünk oda egymásra! Használjuk ki a technika lehetőségeit arra, hogy egymást megkeressük, számontartjuk, egymásért imádkozunk, tartjuk egymásban a lelket!

Most nincs lehetőségünk a templomban együtt ünnepelni. De segítség lehet, hogy a Szolnok Televízió vasárnaponként 10 és 18 órakor sugároz ökumenikus istentiszteletet.

Nagypénteken külön istentiszteleti adással is jelentkezünk.

Ha valakinek segítségre volna szüksége, akkor bátran keressen!

Szeretettel, imádsággal:

Győri Péter Benjámin lelkész.

2020. március 21. – Válsághelyzet

A koronavírus-járvány szélsőséges terhelést jelent az egész világra nézve. Az életünk egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltozott. Az ilyen helyzetek egyrészt egy egész sor megoldandó feladatot jelentenek. Szükség van megküzdési stratégiára. Másrészt, a nehézségek – vagy ahogyan a Biblia mondja: próbatételek – lehetőséget is rejtenek magukban. A szélsőséges helyzetek úgy működnek, mint egy nagyító: felnagyítják mindazt, ami az emberi szívben van. A jó és a rossz tulajdonságokat is láthatóvá teszik. Amit a megszokott rutin, a szürke hétköznapok elrejtenek, az ilyenkor felszínre kerül.

Ugyanakkor a próbatételek azért lehetőségek, mert alkalmat adnak arra, hogy szembesüljünk mindazzal, ami a szívünk mélyén van, mérlegre tegyük az értékrendünket, és helyre tegyük a hangsúlyokat. Egyszeriben minden egy szélesebb látószögből válik érzékelhetővé.

Nem az volna-e a legjobb, ha egyenesen Isten szemszögéből, örökkévaló távlatokat is tekintetbe véve néznénk rá az életünkre?

Honnan máshonnan meríthetnénk erőt a napi félelmekkel és feladatokkal való küzdéshez, mint az élet Urától, Istentől?

A történelem során valahányszor hasonló nehézségekkel, katasztrófákkal kellett szembesülnie az emberiségnek, amikor a világnak azok az alapjai, amelyeket az adott kor szilárdnak hitt, egyszeriben megremegtek, az emberek rendszerint elkezdték újra az emberi élet mélyebb alapjait kutatni: Istenhez fordultak.

A Biblia szerint a hasonló helyzetekkel Istennek éppen ez az (egyik) célja.

Tegyünk kísérletet arra, hogy most is megtaláljuk Őt, akivel korunk jóformán teljesen elvesztette a kapcsolatát!

A járvány ideje alatt itt, a honlapon szöveges és video-üzeneteket is közzé fogunk tenni. Az első üzenet meghallgatható ide kattintva – video.

Kérdések fölvetésére és megvitatására az alábbi felület segítségével van mód.

Az első üzenet – Válsághelyzet címmel – elérhető itt – video.